„Ezer dolog jut eszembe róla” – írta ki a napokban az üzenőfalára egyik nagyon kedves ismerősöm egy feltöltött fénykép alá a Facebook internetes közösségi portálon. Vagyis: „órákig tudnék még mesélni róla” – ahogy a hétköznapokban mondani szokás épp abban a pillanatban, amikor a gondolatfolyam elakad, megtorpan, a beszélgetés valahogy megszakad, az asztalnál hirtelen – és egyszeriben, mintha egy előre megadott jelre, egyezményes jelrendszerbe iktatott lámpafényre történne – mindenki elhallgat. Erre szokták azt mondani, hogy „elszállt egy angyal felettünk”.

Valóban, kicsit kaotikus így ez az utazás, amelyen a megboldogult apósom, Mihajlovits Péter (1943–2004) halála után, az újvidéki nagyszülői ház padlásáról előkerült gyermekkori képeslapgyűjteményének véletlenszerűségei alakítják útvonaltervünket. De nem én jelöltem ki az útvonalat, s nem is a sohasem korrekt ábécérend diktál (még ha Árva várának említésével ennek szellemében is kezdtük meg kalandtúránkat megboldogult apósommal…), nem igazítottuk a földrajzi rendszerekhez, csak a képeslapgyűjtemény véletlenszerűségeket is magában foglaló, vagy legalábbis feltételező rendjét követjük. És talán éppen ettől lesz igazán kalandos… Szepes várától továbbindulva most ismét széltében szeljük át a mai Szlovákiát, a Nyitra folyó partjához igyekszünk. Úgy tűnik, utunknak – egyelőre – azonban csak egy biztos pontja van, mégpedig a Vág folyó és annak völgye, illetve mellékfolyói, amelyek közül az Árván már dereglyéztünk az imént, most pedig egy másik, bal oldali mellékfolyamához érkezünk. Vissza. S izgalmas kalandokat rejt ez az utazás nemcsak a térben, de az időben is, hiszen a romos, kopottas várfalak más és más történelmi korok eseményeit idézik elénk, különböző személyiségekkel hoznak bennünket kapcsolatba… Mert ha Nyitra várát említjük, akkor ismét Salamon királyunkra kell gondolnunk, aki 1074-ben sógorával, a német Henrikkel feleslegesen vonultatott itt fel ostromló hadakat. De más veszélyekkel is bátran és – ami az esetek többségében viszonylag fontosabb is – eredményesen néztek szembe ezek a várfalak: a nyitrai azon kevés erődítmények közé tartozik az egykor volt Magyar Királyság területén, amelyek képesek voltak visszaverni a tatár hordák támadását is. Ami azért már önmagában is nagy szó! Aztán pedig: Csák Máté, husziták, Hunyadi Mátyás… A töröknek meg talán valaki mesélhetett is útja során a korábban itt megszégyenült hódító hadakról, így hát a várat meg sem ostromolta…

Minden idők egyik legrosszabb szóviccét mesélte el a napokban egyik ismerősöm. Ami már annyira rossz, hogy szinte minőséget vált, és főnixmadárként kel új életre, ahogy megmételyezi a felkészületlen elméket, lelkeket – s ezt már terjeszteni kell... Belekürtölni a vakvilágba! Mert ezen – végső soron – már döbbenetében is nevet a humor jámbor alanya, hiszen ekkora marhaságot valóban nagyon ritkán hallani, s még ritkábban talál ki ilyesmit élő ember:

– Benézett hozzám tegnap egy Tyrannosaurus rex és Hamlet, volt nagy dínóm meg dámon!

A szakállamra mondom, s bárki meglássa, a 21. század egyik meghatározó mémje válik még ebből a fennkölt gondolatból... Sőt, a bajszommal még emelem is a tétet!

...tulajdonképpen...

Múlt pénteken bukdácsolt be elektronikus postaládámba az Egyperces receptek hírlevelében a szőlőbefőtt elkészítésének leírása. Rövid is, egyszerű is, nincs vele sok vesződség, így hát lényegében egyből megakadt rajta a szemem (mint általában az egyperces recepteken…), meg hát egyébként sem ettem még ilyet, izgalmasnak tűnik, lássuk hát mit üzentek nekünk a hírlevél szerkesztői:

„Hozzávalók: 1 kg leszemezett szőlő

A sziruphoz: 25-30 dkg cukor, 5 dl víz, 1-2 db szegfűszeg, 1 késhegynyi citromsav vagy 1 evőkanál almaecet.

Tegye fel a kezét, aki még nem hallott székelyviccet!

Igen, ez valóban elenyésző, csendes kisebbség…

Nos, hát akkor mindenki tudja, hogy kikről beszélünk most: „Ők a hírhedt csíki székelyek.

Termetük szálkás és izmos, mellük szőrös, szemük vérben forog, zsebükben beretvaéles bicska, övükben fejsze.

Aztán a férfiakról ne is beszéljünk…”

Az adott pillanatban – vagy inkább: a pillanat hevében – sokszor valósággal lehetetlen egyértelműen megmondani, illetve megítélni, hogy ki van szereptévesztésben, s ki viselkedik adekvát módon, ugyanis az esetek többségében mindez gyakorlatilag a leendő, még csak alig felsejlő, de mindenképp elkövetkező, az akkor még csak majdlagos fejleményektől függ. A továbbiakban… Majd. Valóságos jósnőnek, Kasszandrának kellene lennünk hát ahhoz, hogy ezt idejekorán meg tudjuk ítélni… És ehhez foghatóan megalapozott véleményt alkothassunk! S nem is csak a közismert és elterjedt történelmi közhelyre, frázisra gondolok itt, miszerint a históriákat a győztesek szája íze, illetve kénye, s kedve szerint jegyzik, nem. Hiszen szereptévesztésnek bizonyulhat olykor a puszta kiállásunk is a véleményünk, a szilárd meggyőződésünk mellett, ha a zajos forradalmi vagy békés, de hasonló horderejű események, stresszes élethelyzetek, a feszültségek előre nem látott, nem is sejtett, semmilyen szinten nem kalkulált fordulatot vesznek. És mindennek az ellenkezője bizonyosodik be, minden fordítva alakul, mint azt előre sejthettük volna. Filmekben, színművekben, regényekben, balladákban, elbeszélésekben és mellébeszélésekben ezt nevezik – fordulatnak. S érvényes ez a mindennapjainkban, a hétköznapi életünkben is, percről percre, hétről hétre, évről évre, akárcsak érvényes volt az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc heteiben is Budapesten, Magyarországon. Vagy éppenséggel az információéhségtől terhelt korabeli nyugati világban is. Utaltam ugyanis a múlt héten már arra, hogy öt és fél évtized távlatából sincs egyetértés a magyar társadalomban annak megítélésében, hogy milyen szerepet – vagy szereptévesztést – játszott az ötvenhatos eseményekben a Szabad Európa Rádió, vagyis ahogy rövidítésben használjuk a nevét, a SZER.

Magyarországi ismerőseim mindig meglepődnek, értetlenkedéssel fogadják, ha arról mesélek nekik, hogy „épp a napokban hallgatattam a Szabad Európa Rádió adását”, ahol ez meg az hangzott el. A félreértés persze elsősorban abból adódik, hogy az említett adó, vagyis, ahogyan rövidítésben használjuk a nevét, a SZER magyar adása már évekkel ezelőtt, röviddel a rendszerváltozás után megszűnt, de az egyre nagyobb számban előforduló délszláv nyelveken – szerbül, horvátul, bosnyákul, montenegróiul (s valóban, nem pont így képzeltük el a poliglottá válást, de mégis jólesik kicsiny lelkünknek…) – továbbra is sugároz. A SZER honlapja ma is elérhető a www.danas.org internetes címen. „Svetlana Broz: Sarajevo je očuvalo svoj duh” – olvashattuk például a minap is, épp az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc ötvenötödik, illetve az annak fél évszázados évfordulóján, tehát 2006-ban történt, az ünneplők elleni brutális rendőrtámadás ötödik évfordulóján Josip Broz Tito (1892–1980) unokájának nyilatkozatát, akivel a mai SZER orosz adásának (mert olyan is van még mindig…) szerkesztője, Irina Lagunina készített interjút. A rádió adásainak egy része letölthető, illetve élőben meg is hallgatható az említett honlapon. Tito marsall unokája pedig épp arról beszélt egy héttel ezelőtt, hogy Szarajevó városa a múlt század kilencvenes évek délszláv háborúinak szenvedései, hosszú hónapokig tartó körülzártsága és folyamatos lövetése ellenére is megőrizte egykori, messze földön híres szellemiségét.

Szinte az egész internetes világot bejárta az elmúlt napokban a felvidéki dr. Bartal Sándor apróhirdetése, amelyet a pozsonyi Új Szó című napilapban adott fel, s amelyik október 13-án jelent meg az újságban, a következő szöveggel: „Alulírott, közhírré teszem, hogy én, dr. Bartal Sándor, aki szültettem Bart községben (szlovákul Bruty), Csehszlovákiában, édesanyám neve Székely Mária, hogy mivel magyarnak vallom magam, Budapesten felvettem a magyar állampolgárságot! Ebből az alkalomból üdvözletemet küldöm Ján Slotának!”

A Vág folyó völgyének szépségeiben gyönyörködtünk néhány héttel ezelőtt, amikor a megboldogult apósom, Mihajlovits Péter (1943–2004) halála után, az újvidéki nagyszülői ház padlásáról előkerült gyermekkori képeslapgyűjteménye alapján sajátos kis kalandtúrára indultunk. És ide térünk most vissza – mert innen érkezett a következő küldemény is, amelyik most a kezembe akadt –, hiszen tényleg varázslatos környék ez. Amilyennek már Jókai Mór is látta. Vagy talán még annál is csodálatosabb… Ha mondhatunk egyáltalán ilyet nagyképűség nélkül. Egy kis földnyelv van Budatinnál, ahol a Kiszuca-patak a folyóba torkollik. Csatornát ástak itt egykor az emberek, így a vár egy mesterséges kis szigetre épült.

És Isten megteremtette a világot...

Hat nap alatt alkotta meg az Örökkévaló az eget és a földet, a tengert és mindazt, ami bennük, van…

És látta, hogy ez így jó.

Ezért a hetedik napon megpihent.

Az ember pedig itt téblábolt a szilárd talajon, kereste a helyét, létezésének értelmét, igyekezett felfedezni az Isten által teremtett világ rejtelmeit, megismerni annak lényegét... Az Óperenciás tengeren túl is, de legfőképp az Üveghegyen innen...

Gondoltam, keresek néhány szaftos rendőrviccet az interneten, elvégre számtalan ilyen tréfa forog közszájon, naponta mesélik ezeket – nagyokat nevetve – egymásnak az emberek, biztos feljegyezte hát valaki, sőt talán csokorba is gyűjtötte a világháló valamely el sem dugott szerény kis szegletében. És igazam is lett… Egy gyorskeresés a Google mindent végigszimatoló kémkutyájával, aki előtt semmiféle internetes tartalom nem maradhat rejtve, s alig telt bele fél perc (egészen pontosan: harminchét másodperc…), máris tizennyolcezer és ötszáz találatot dobott ki nekem a számítógépes rendszer. És ez még mindig nem az interneten magyarul fellelhető rendőrviccek teljes száma, de nem ám, ez egyelőre még csak azt jelzi, hogy hány honlapon guberálták össze az egyenruhásokról szóló tréfákat. De ha ezen felül még azzal is számolunk, hogy egy-egy ilyen találati helyen hány meg hány viccet gyűjtöttek össze az évek során, akkor nagyon sokszorosára kell még tovább hatványoznunk ezt a közel húszezres tételszámot.

Szerintem a Ndarin női név. Habár nincs ilyen nevű ismerősöm, és a különböző etimológiai kiadványokban sem találtam nyomát (de persze nem is mintha különösebben megerőltettem volna magam ebben a keresgélésben...), a szó hangalakjából, hangzásából ítélve, csak egy megfelelően ehhez illő nő lehet ennyire kecses. Ebben a véleményemben pedig határozottan megerősített tavalyi, december 15-i facebookos bejegyzésében Bajtai Kornél, a Magyar Szó deszkfőnöke is, aki így vezette le a név eredetét: „Ma Ndarin napja van – afrikai eredetű, határozottan női név, a Narancs kishúga.”

„Aztán közeledik felénk a negyedik rom: nem vár, egy egész város az (Trencsén); itten uralkodott fél Magyarország fölött a vidék ura, Csák, ki vitássá tette Róbert Károlynak a koronát, s harcolt vele az uralomért, mint egyenlő rangú ellenfél. Olyan hatalma volt, hogy tudott háborút viselni egyszerre két király, a magyar és cseh ellen, s ketten se bírtak vele. Ez a rom Budavárának versenytársa s Komáromnak és Visegrádnak fennura volt valaha” – fogalmazott egykoron a neves író, Jókai Mór (1825–1904) a felvidéki Vág folyó völgyének csodáit, történelmi emlékeit lajstromba szedő írásában, majd így folytatta: „Jön utána a másik; a többinél még jobban lerombolva. Minden fala szét van döntve. Ez volt az a sziklafészek, ahová a leghatalmasabb összeesküvő főurak el akarták zárni Habsburgi I. Lipótot (Kasza).