Kezdhetném valahogy így: „Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet…”, de megpróbálom. Kusza érzelmek börtönében vergődöm már napok óta. A franciák ma elmentek. Igen, elmentek. Mindannyian. Csak az emlékképek maradtak. Talán ez a legfontosabb az életben?

A zentai kiruccanás még jobban összekovácsolta lelkünket, ez biztos, mert utána ők szerveztek egy francia vacsorát nekünk, idevalósiaknak, Erikának, Ernőnek, feleségének Erzsinek, a francia nyelvtanárnőnek, kikkel a MOJOBAN jöttek össze, váratlanul és véletlenül, és nekem. Heteken át, hozatták a hozzávalókat, barátokkal, szülőkkel, akik éppen aktuálisan látogatóba jöttek Szegedre, hogy lássák szeretteiket, csemetéiket, hogyan boldogulnak a messzi távolban.

Mivel a halak témáját lassan lezártnak tekintem, evezzünk egy kicsit komolyabb vizekre. Az elmúlt hetekben kaptam egy nem várt levelet, melyre válaszoltam, csak eddig nem jelent meg. Éppen ideje, hogy teljes legyen a kép, itt a kapott levél és a válaszom:

Tisztelt Szerkesztőség!

Megrökönyödve olvastam az Önök lapjában Sáfrány Ferenc alpári írásait, amellyel kimagasló vajdasági magyar értelmiségieket kíván lejáratni.

Eredetileg ez az írás már a Naplóban jelent meg, de a Cenzor hirtelen levette. Megbüntetett! Többet nem is írhatok a Naplónak, vagy is tőlem ott írást nem jelentetnek meg. Így jár az, aki még hatvan körül is elég naivan hiszi, hogy létezik valami „szabadelvűség”, vagy hozzá hasonló véleményre való jog. Remélem az „állami sajtó” csak teret ad próbálkozásaimnak, és én továbbra is bízom az olvasók kritikus szellemében.

Tiszapart, melytől szabadulni nem lehet-Wikipédia

Végre valami olyanról is írhatok, amihez igazán kedvem van. Lecsengett a dolog Rigómező körül, közben még a Naplóból is kiátkoztak, marad a BLOGOM, ahol talán a hozzászólók, olvasók kritikáján kívül más veszély már nem fenyeget.

A történet a hetvenes évek első felére nyúlik vissza, a középiskolás évek valamelyikére, amikor Gyuri barátommal, ladikkal elindultunk horgászni a kenderáztatóhoz. Ezúttal nem loptuk el F. Pityu ladikját semmilyen furfanggal, hanem egyszerűen elkértük, így Gyurka bácsit sem tettük ki különféle felesleges magyarázkodásnak, mint annak idején a GAGARIN csoport kirándulásával kapcsolatosan már említettem.

Pontosan 1999. április 21. –ét írtunk. Szerdai nap volt. Verőfényes hideg, a Napnak még nem volt igazán ereje. Ebben az időben Szolnokon éltem, ott dolgoztam. Előző napon egyik friss helybéli barátom, aki szenvedélyes, Körös környékén született horgász, tónak ugrasztja a békát, ezzel a kérdéssel: „Holnap délután megyünk süllőzni az Alcsira. Van kedved velünk jönni?” – szemét rám szegezve türelmetlenül várta válaszom.

Samu vagyok, a harcsa. Több mint húsz évet éltem izgalmas kalandokkal tarkítva a Tisza egy gyönyörű szakaszán, amit manapság Tisza-tónak is hívnak. Én már a nagy vízben nőttem fel. Szüleim kellő gondoskodásának köszönve, kiskoromban minden veszélyt megúsztam. Jó gyereknek számítottam a sok ezer harcsakölyök között. Óvatos az újdonságokkal és az ismeretlennel szemben. Bajszom szép lassan növekedett, amíg elsajátítottam a túlélés fontos ösztönét és saját farokra állhattam. Ekkor már ügyes vadásznak számítottam a társaim között és bizony sokszor elcsíptem tőlem alig kisebb keszegeket, amiket csak nagy gonddal tudtam lenyelni. Falánk vagyok, ez igaz, és néha egy-egy nagyobb pontyot is elkaptam, akik már gyorsak és erősek, és ők pofán vertek. Ilyenkor alább adtam. Kedvencem közé tartozik a sok apró rákocska, na meg a hatalmas tiszai kagylók. Azok közül is a már kissé szagosabbak. Fenséges csemege. Ilyenekre mindig áradás után vadászgattam, késő este, amikor a nap már leáldozott, a levegő lehűlt.

Pablo

PABLO vagyok, a kutya. Had mutatkozzam be. Két évvel ezelőtt születtem egy kis faluban Csongrádhoz közel, ötödikként az alomban. Ezt onnan tudom biztosan, hogy csak én értem nem jött senki, így már majdnem kétségbe estem. Testvéreimet nyolc hetes korukban szétkapkodták. Mindegyik kis dundi volt én meg olyan „maradék”, akit ha csak tehették, ellöktek anyám mellbimbóitól, és így sokszor éhen maradtam. Ezért nem csattantam ki az erőtől, és amikor jöttek szemrevételezni a kis aranyos kutyusokat, akkor engem csak fitymáltak. Bántott is az ügy, de nem tehettem ellene semmit.