Nem Pesten történt és nem is egy amerikai magyar környezetben – de az USA új, fiatal, energikus, rocksztárként ünnepelt elnöke végre megtudhatta, mit jelent a keresztneve magyarul! Ez volt Barack harmadik „magyar pillanata”, amire sokkal kellemesebb szövegkörnyezetben került sor, mint amikor pár héttel ezelőtt ő mondta ki a Magyarország szót Ukrajna mellé biggyesztve azt.

Talán nincs is jogom a NATO tíz évvel ezelőtti légiháborújára emlékezni, hiszen nem voltam otthon, nem voltam potenciális áldozat, nem kellett hallgatnom a szirénákat és a rakétákat. Amikor annak idején Washingtonban azt kérdezték tőlem, hogy támogatom-e a NATO beavatkozását, csak nagy kínnal tudtam válaszolni, mert nem volt egyértelmű válasz.

A jóakaratú ember nem támogathat könnyű szívvel semmilyen erőszakot, így azt a bombázást sem, amelyre egyértelműen tisztességes szándékból, hosszas fontolgatások és halogatások, békés próbálkozások és figyelmeztetések után került sor.

Elég találni egyetlenegy dédszülőt, és az amerikaiak megkaphatják az ír (uniós) állampolgárságot – közölte Brian Cowen ír miniszterelnök a minap Washingtonban. A dugába dőlt gazdasági csoda csontján rágódó „kelta tigris” nem fél a bevándorló jenkik özönétől, pedig egyre nagyobb az érdeklődés.

Ha nem marna a húsunkba, közönséges politikai melodrámának minősíthetnénk azt, ami a most-vagy-majd-és-mennyit-de-mégse látogatás körül „anyaország” és „mostohaország” között egy árva kisebbség feje felett történt.

Kísértet járja be a „vajdasági” televíziót: a miloševići bolsevik média-diktatúra kísértete:

„Túl hosszú” a kisebbségi híradó!? Megfelezzük!

„Túl nyersen” teszi közzé a szerkesztőség, hogy megfeleztük!? Lefejezzük!

Hatékony eljárás, tiszta sor: híradó lerövidül, néző megrövidül. Nem néz, csak fizet. Ő baja. Nézze az anyaországot, mit van neki utódállam-hazájával foglalkozni valója! Utódállam boldog. Utódállam utólag bevonul az EU-ba, mert teljesíti a kisebbségekkel szembeni minimális elvárásokat: az 50 évvel ezelőtti nulla perchez képest most húsz perccel több tévéhíradót adományoz az alattvalóknak.

Történt pedig az Európai Szerbiáért koalíció kormányalakításának napján, hogy egy Szabadkáról elszármazott amerikai magyar turista képeslapot akart vásárolni szülővárosában. Nem saját gyűjteményébe, hanem hogy amerikai munkatársai és barátai körében hirdesse a város és környékének szépségeit. Netán odacsalogassa őket – többek között pénzt költeni.

Ma húsz éve is tudtuk, hogy romlott, sőt mérgezett a joghurt, amivel a lefizetett csőcselék közönséges gyarmati provinciává süllyesztett egy fejlett alkotmányos tartományt. A részeg hordák „antibürokratikus forradalma” az erőszak műve volt, a történelem szeméttelepéről akkortájt előráncigált, Milošević-féle pártállamé, amely tisztességes módszerekkel nem tudta elérni, hogy egy kétmilliós közösség lemondjon magasszintű autonómiájáról. Legális és legitim alkotmányviták helyett így bolsevik stílusú leszámolással buktatta meg Vajdaság pártvezetőségét, ami után kártyavárként omlott össze maga a tartomány önállósága is.

- szól az egyik legismertebb lapszerkesztési elv, amelyet azonban sokkal nehezebb következetesen megvalósítani, mintsem gondolnánk. Az egyik legismertebb és a legjobbak egyikének tartott világlap, a New York Times is mottóban ismeri el, hogy közlési mércéje: „Minden hír, ami nyomtatásba való.”