Bizalmat kell építeni a többség és a kisebbség között

Ez a konferencia mutatott rá, hogy a vajdasági magyarság ismeretei mennyire hiányosak a két világháború közötti időszakról. Tekinthető ez a rendezvény az első lépésnek afelé, hogy a közvélemény jobban megismerje ezt a korszakot?
– Ez a másodlagos szándékunk. Az elsődleges szándék maga az apropó, tehát az évforduló, ezen túlmenően pedig az a meggyőződés, hogy ha folyamatokat próbálunk megérteni, irányítani, tervezni, előrelátni és befolyásolni, akkor ez nem lehetséges a közelmúlt ismerete nélkül. Mert a 90 éves távlat gyakorlatilag közelmúltnak tekinthető. Hogy mennyire ismerjük, vagy inkább mennyire nem ismerjük ezt a korszakot, azt bizonyítja az a rácsodálkozás, amely folyamatosan tapasztalható volt az elmúlt órákban, amikor egy-egy sziporkázó előadásban ennek a nagyon összetett időszaknak az elemeit villantották fel az előadók. Ezért azt gondolom, teljesen megalapozott az elhatározás, hogy ebből a konferenciából egy sorozat legyen. Évi rendszerességgel kellene előkészíteni egy-egy témát, amelynek az apropóján a tér és az idő vonzata tekintetében ugyan a múltról beszélünk, de amikor ezt tesszük, valójában a jelenről és a jövőről is tudunk beszélni.
Ebben az időszakban jelen volt a kisebbség elhallgattatására, megzabolázására irányuló szándék. Most hasonló szándék nyilvánul meg a Demokrata Párt részéről. Ön szerint mi áll ennek a hátterében?
– A kisebbség és a többség viszonya kódolt viszony. Ez nem szimpátia és pártpolitikai ambíciók kérdése, ezek beidegződött szerepek, melyeknek a lebontása és átírása, a bizalom kiépítése a politika feladata. Amikor a bizalomépítésről beszélünk, akkor arról beszélünk, hogy ezeket a beidegződött, sablonszerű szerepeket fel tudjuk-e oldani, tudunk-e ennek a történetnek reális jelen- és jövőbeli olvasatot adni. A mai napon is számtalanszor elhangzott, hogy a kisebbségi oldalról megfogalmazott elképzeléseket általában az ellenségesség megnyilatkozásaiként élték meg az elmúlt évtizedekben. Azt kell mondanom, hogy most is. És ez az a helyzet, amit meg kell próbálnunk lebontani. Mi azért tartjuk életben a politikai szervezettségünket, hogy hangsúlyozzuk ezeket az érdekbeli sajátosságokat, a parlamentáris demokrácia eszközeivel a választék részévé tegyük őket, és ehhez minél nagyobb támogatást tudjunk biztosítani, hiszen a támogatás ad súlyt az elképzeléseknek. Többek között arról is szólt egyik-másik előadás ma, hogy az első magyar párt 90 évvel ezelőtti megalakulásával üstökösnek is tekinthető az akkori politika egén, de igazából azért nem tudott érvényesülni, mert nem tudta maga mögé állítani azt a fajta támogatást, amely súlyt adott volna neki.
A restitúciós és a kárpótlási törvény körüli történések és számos kérdéskörben a kisebbségi igények félretétele mögött mennyiben van jelen szándékosság, és mennyiben figyelmetlenség, nemtörődömség, a kisebbség semmibevétele?
– Erre nagy általánosságban nem lehet válaszolni. Ha felszínesen nézi az ember, akkor hajlamos azt gondolni, hogy a nem kellő ismeret az, ami irányítja ezeket a számunkra elfogadhatatlan eseményeket. De ha az ember megvizsgálja az egyes esetek hátterét, akkor azt láthatja, hogy tapasztalható felszínesség, de van egy nagy adag – nem állandó jellegű, mégis létező – megfontoltság is. Például ez volt látható a vagyon-visszaszármaztatás vonatkozásában. Létezett egy számítás, amely arról szólt, hogy ha az a megoldás érvényesült volna, ami végül hál' istennek nem érvényesült, akkor az mennyivel kevesebb hektárt és dinárt jelentett volna. Ilyen módon nem lehet a többség és a kisebbség között bizalmat építeni.
A húszas években már kialakult egy erős, szerb pártok alkotta vajdasági autonomista tömb. Ma azt látjuk, hogy a hasonló tömörülés lemorzsolódott, a VMSZ magára maradt, és olyan helyzet állt elő, hogy egy kisebbségi párt fogalmaz meg olyan igényeket, amelyek a többségi nemzetet is érintik. Miért tűntek el az autonomista pártok és törekvések?
– Azért, mert az elmúlt egy-két évtizedben ezeket a követeléseket aprópénzre váltották. E tekintetben sem történik rendkívüli újdonság. Az elmúlt időszakban a vajdasági autonómiával kapcsolatos ötletek, elvárások mindig hullámzóak voltak, de mindig akadt valaki, aki megpróbálta megőrizni a tüzet. Ebben a pillanatban – nem először a történelem folyamán – nekünk jutott az a feladat, vagy inkább mi vagyunk annak a feladatnak a hordozói, vállalói, hogy ezt a tüzet őrizzük. Érezhető egy nagy adag szerénytelenség ebben a mondatban, ez azonban tény ebben a pillanatban. Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy Vajdaság autonómiája, a decentralizáció, a dekoncentráció, a regionalizáció kérdése nem vihető eredményre kisebbségi pozícióból, ez a többség nélkül elképzelhetetlen. Ez a tétje a történetnek.
Több alkalommal is hangsúlyozta, hogy a VMSZ elhatárolódik a szélsőséges pártoktól. Történelmi szempontból nézve, amikor az anyaországban erősödött a szélsőségesség, ez átgyűrűzött Vajdaságba is. Az elnök úr szerint mennyire lelhetnek táptalajra az ilyen eszmék a vajdasági magyarság körében?
– Én azt látom, hogy ennek nincsen igazán táptalaja. De nemcsak ma, hanem akkor is, ha az elmúlt 90 évet futjuk végig, láthatjuk, hogy nagyon rövidek voltak azok az időszakok, amikor ezek az ötletek komolyabb táptalajra találtak, s ez akkor sem tartott hosszú ideig. Ez a fajta táptalaj akkor erősödött meg, akkor vált nedvesebbé, amikor az általános politikai kontextus olyan volt – a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején. Azt megelőzően és azt követően nem. Ez nem azt jelenti, hogy nem voltak ilyen ötletek, mint ahogy ma is vannak, de gyakorlatilag nem érintik meg a vajdasági magyar közösség jelentősnek nevezhető részét. Én azt gondolom, hogy ez ma is így van. Fontos azonban kiemelni, hogy ezek a szélsőségek nagyon nagy veszélyeket hordoznak magukban. Ha a közgondolkodás, a támogatottság a szélsőségek irányába mozdulna el – elméleti esélyről beszélek –, azzal kiírnánk magunkat a normális európai típusú szerbiai folyamatokból.