Tenyérből jósolt árvizek

JEGES ÁRVIZEK

Ha végigzongorázzuk a házunk táján emberemlékezet óta történt jeges árvizekkel kapcsolatos variációkat, aligha futja néhány futamnál többre. A hivatalos helyről az előállt helyzet apropóján napvilágot látott nyilatkozatok ugyanis mindössze ötöt említenek, ezek közül is legutóbbiként az 1956. évit hozzák fel. Mert arra (talán) még emlékszik valaki. Pedig, ha már említik, és hivatkoznak rájuk, azokkal a jeges árvizekkel illett volna kezdeniük, amelyekre – az időbeli távolságra való tekintettel – már nem emlékezhet senki. Ha ezekkel kezdték volna, meg kellett volna azt is magyarázniuk, miért került rájuk sor, valamint azt is, miért kicsi a valószínűsége annak, hogy az akkori forgatókönyv szerint ismétlődjenek meg.

A XIX. század végén (1876 és 1893 között) több alkalommal volt jeges árvíz a Dunán, valamennyi a folyó baja–monostorszegi szakaszán. Ezen árvizek említésekor kötelezően szóvá kell tenni két dolgot. Az első: akkor még nem épült ki a védgátrendszer. A másik és fontosabb: 1895-től – a Vaskapu és a Zuhatagok szabályozásával egyidejűleg – Apatin és Baja között is nagyméretű mederszabályozási munkálatokat végeztek; ezek során a mai országhatártól a Dráva torkolatáig három nagy átmetszést (blaževaci, szigai és drávai) hajtottak végre; három hatalmas meandert iktattak ki, és gyökeresen megváltoztatták a meder morfológiai jellemzőit, azaz kiegyenesítették. A Duna ezáltal 18 kilométerrel rövidült le.

Ezt követően ezen a szakaszon csak 1956-ban történt jeges árvíz. Tehát százhúsz év alatt ilyenből csak egy volt. Akkor is egyrészt azért, mert olyan szélsőséges időjárási viszonyok uralkodtak a Duna mentén, amelyek azóta sem ismétlődtek meg. Az említett év márciusában ugyanis rendkívül meleg volt az Alpok vidékén; rohamos hóolvadásra került sor, amely hirtelen áradást eredményezett; a víztömegek Ausztria és Csehszlovákia területéről magukkal ragadták a jeget, amely a folyó baja–monostorszegi szakaszának állójegére torlódott. A jégmennyiségről és a jégdugók méretéről tanúskodnak a feljegyzések, melyek szerint sem a robbantások, sem a légi haderő által végrehajtott bombázás (!) nem segítettek. A katasztrófát kizárólag az okozta, hogy az időjárási viszonyok fordítva alakultak, mint ahogy lenni szokott. Százhúsz év alatt egyszer! Illetékeseink mégis az egyszázalékosnál kisebb valószínűségre hivatkozva kongatják a vészharangot.

JÉGJELENSÉGEK

Az első jégtáblák megjelenésével egy időben szárnyra keltek a mindenre való felkészültségünkkel kapcsolatos első és azóta szűnni nem akaró kijelentések. Annak ellenére, hogy a vizeinken tapasztalható jégjelenségek kapcsán erre egyelőre semmi szükség.

A kemény és hosszan tartó hidegekben megjelenő és terjedő partijég, a kialakuló és egyre sűrűsödő úszójég szokványosnak tekinthető, akárcsak az, amikor a jégtáblák állójéggé állnak össze, majd összefagyásuk által jégbeállásra kerül sor. Ezek a jelenségek csupán figyelmeztetőek, de nem igényelnek intézkedést. Az úszó- és állójeget nem szokás törni, hiszen a jégbeállást követően a jégpáncél alatt szabadon folydogál a víz. Meg aztán minek megtörni, úgysem úszhat sehova.

A dunai jégjelenségekkel kapcsolatban nem árt újramesélni kialakulásukat az utóbbi napok folyamán. Február 9-én a Vaskapu vízerőmű tározótavát a gáttól Galambócig (943–1040 fkm) már 20–25 centiméteres jégréteg borította; ekkor Veliko Gradišténál (1060 fkm) hetvenszázalékos, Szendrőnél (1116 fkm) ötvenszázalékos volt a jégzajlás. Négy nappal később már állójég alakult ki egészen Slankamenig (1216 fkm). A rendszerint unalmas számadatokból kihámozható, hogy az állójég átlagban napi negyven kilométert terjedt hegymenetben. A folyó medermorfológiájával, valamint egy rövid lélegzetvételű áradással magyarázható, hogy a rákövetkező napokon (39 kilométerről van szó) nem érte el Újvidéket.

Az állójég terjedése a dominóeffektusra emlékeztet. Érkeznek a jégtáblák, terjed az állójég hegymenetben, és történik ez mindaddig, amíg van úszójég. És nem mehet a végtelenségig, hanem csak addig, ameddig a folyó „tart”. (A Tiszán – csupán a miheztartás végett – a jégbeállás szép csendben megtörtént.) Most az odafigyelés időszaka következik, mert hosszú távon nem lehet tudni, hogyan fog alakulni az időjárás. A torlaszképződés, az ennek következtében kialakuló jégdugók és a jeges árvizek veszélye a folyó felső szakaszán bekövetkező olvadáskor szokott fellépni. A jégtörés célja tehát a torlaszképződés megakadályozása – amikor a folyó felső szakaszán előbb következik be az olvadás, mint az alsón –, nem pedig az úszójég aprítása meg az állójég gyomrozása.

HA ESŐ NEM LESZ

Ha a tél nem hoz jeges árvizet, majd hoz a tavasz – vélik az illetékesek.

Érvként hozták fel: „A Kárpátokban negyedével több hó esett az átlagosnál, tájainkon pedig 48 centis a hótakaró.” Szeretnénk, ha pontosítanák, hogy a Kárpátok mely részéről beszélnek. Mert ezek északi vonulatának déli lejtői a Duna vízgyűjtőjéhez tartoznak, míg a keleti vonulatuk vízkészletei többnyire a Tiszában kötnek ki. Ahhoz, hogy a Dunán árvizekkel fenyegető árhullám alakuljon ki, ahhoz a Kárpátok hóvízkészlete – még ha az átlagosnál egynegyednyivel több is – csak kis mértékben járul hozzá.

Másfél századosnál is hosszabb megfigyelések és pontos mérések bizonyítják, hogy a Dunán kialakuló árhullám mindig is a Bécs feletti vízgyűjtő terület hóvízkészletének a függvénye. Erről a több mint százezer négyzetkilométeres területről ered annak a víznek a legnagyobb hányada, amely a mi Duna-szakaszunkon is átfolyik. A Bécs és Budapest közötti vízgyűjtő terület hozzávetőleg 87 000 négyzetkilométeres, és a vízhozadéka csupán töredéke a Bécs feletti szakasznak. Amit tehát nálunk is szállít a Duna, az többnyire alpesi, nem pedig kárpáti eredetű.

A legutóbbi dunai nagyvíz – amikor a folyó 2006-ban mindenkori második legmagasabb szintjével Újvidéknél 745 centiméterrel tetőzött – annak volt a következménye, hogy az Alpokban a hóvízkészlet a sokéves átlagnak több mint a háromszorosa (!) volt. (Hóvízkészlet! Hóban felhalmozott vízkészlet, tehát cseppfolyósra átszámítva, nem pedig a hóréteg vastagságában kifejezve.)

Tehát a 2006. évi árhullám annak volt a következménye, hogy az alpesi soknak a háromszorosa halmozódott fel, és nem a kárpáti kevésnek az egynegyedes többlete idézte elő. A nagyvizek aprólékos (utólagos) elemzése rendszerint magyarázatot ad arra, minek következtében alakultak ki az árhullámok, és ezek ismeretében körülbelül a várhatóak méretét is méricskélni lehet. Az 1965. évi mindenkori legnagyobb dunai víz kialakulásáról szóló tanulmány szerint akkor hat egymást követő árhullám alakult ki a folyó felső szakaszán, amelyek a Közép-Dunán sorozatosan egymásra nőttek, és mindezt több kis árhullám fodrozta, és a gyakran változó időjárás is hozzájárult, és nem csak a hóvízkészleten múlott. Tehát a hóvízkészlet pontos ismeretén kívül már most tudnunk kellene, milyen ütemben érkezik majd a felmelegedés; milyen magasan alakul ki a fagyhatár; milyen lesz a frontbetörések gyakorisága, és mekkora lesz ezek csapadékhozadéka hó formájában a fagyhatár felett, és cseppfolyósban ez alatt; záporok kialakulása a kérdéses időszakban… ilyesmi.

A Köztársasági Hidrometeorológiai Intézet honlapja december 16-ai hidrológiai jelentésében a képen látható állapotot – hozzávetőleg ötvenszázalékos jégzajlás, a jégtáblák repesztenek, akár a meszes – állójégként tünteti fel. Hihetetlen!

Mindemellett létfontosságú, hogy az árhullám milyen vízszint mellett érkezik tájainkra. A már említett 2006. évi 300-as újvidéki vízre érkezett, ugyanakkor az előző évi 70-esre befutó hasonló méretű árhullámra úgymond oda se néztünk. És ide tartozik az is, hogy a dunai nagyvizek közül csupán a 2006. évi érkezett április–májusban, míg az 1965. és az 1975. évire június–júliusban került sor.

Mindennek ismeretében kifejezetten jó, hogy árvízvédelmi koordinációs bizottság alakul. Mert időben alakul meg. Akár lesz árvíz, akár elmarad – a tánc.