Másfél év Peruban

Miért döntöttél úgy, hogy önkéntesként munkát vállalsz egy távoli országban?
– Az önkéntes munka nem ismeretlen fogalom számomra, hiszen évekig volontőrként dolgoztam az újvidéki Mária Rádiónál, ez mindig a szabadidő hasznos eltöltésének, illetve valami új foglalatosság megismerésének céljából történt. Az önkéntességet mindenkinek ajánlanám: megtanít megszervezni az időnket, ezenkívül a munka szeretetére és nem a pénzhajszolásra irányul.
A Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái Misszionárius Mozgalom keresztény, katolikus egyházi közösség, amely lehetőséget nyújt az útjukat kereső fiatalok számára, hogy egy bizonyos időt eltölthessenek a harmadik világnak ebben az országában. Tagjai ezt tapasztalatszerzésnek, illetve hivatástisztázásnak nevezik, amely önkéntes munkához konkrétan nem kötődő aktív lelki életet feltételez. A mozgalom tagjai azt vallják, hogy egyetlen dolog, amit a szegényeknek, az embereknek adhatunk, az időnk – s ezzel kell bőkezűen adakoznunk.
Budapesti tanulmányaim során egy ifjúsági hittanon bemutatták a mozgalmat, amelynek a központja Cuscóban, Peruban van. Előtte nem volt meghatározott úti célom, csak missziós vágyam, így egyértelmű volt, hogy Isten engem a dél-amerikai szegények szolgálatára hív.
Hol és milyen körülmények között éltél, dolgoztál?
– A Mozgalom nővérei fogadtak be, a cuscói házukban éltem, majd néhány hónap után kéthetes váltásokban ingáztam egy közeli falu, Cusibamba és az anyaház között, egészen ott-tartózkodásom végéig. Az anyaház elsősorban a nővérek központja, és olyan hely, ahol a missziókból hazatérő nővérek pihenhetnek és feltöltődhetnek. Emellett egy 90 fős, árva és beteg gyermekeket befogadó, Szent Terézről nevezett Fészek Otthont is működtetnek. Az ide érkező fiatalok ellátják a gyermekeket. Én az idősebb korosztályhoz tartozó, testileg sérült gyermekekkel dolgoztam. A nővérek három, Cuscóhoz közeli helységben élnek állandó misszióban, ők a helybeliek, elsősorban a gyermekek szolgálatában állnak.

Szintén Punacancha, a templomudvar. A fotón Annalisszel az amerikai csapatból, a háttérben a falu dombja melynek tetején egy kétméteres kereszt áll – egy nagyböjti péntek hajnalban zarándokoltunk odáig

Hogyan élnek azokban a falvakban, amelyekben jártál?
Az anyaház épületében, amelyben a nővérek, jómagam és az otthon gyermekei élnek, tágas, tiszta, szépen berendezett termek vannak. Cusibambában, illetve a falvakban teljesen más a helyzet, ott a nővérek háza is egy a sok közül. A falak vályogból készülnek, általában kötőanyag nélkül, egymásra tákolva, száraz fű fedi be a tetőt. A házak valójában egy kis helyiségből állnak, ide alacsony kis nyíláson lehet bejutni (az ajtó általában egy bokor, jobb esetben lécekből állítják össze). A berendezés egy kémény nélküli kis tűzhely, egy ágy (8-10 fős család számára), ritkán asztal, sámlik. A fekhely alatt tengerimalacok tanyáznak. Nincs ablak, a fal résein betódul a hideg, befúj a szél, kavarja a sűrű füstöt. Egyszóval: nagy a szegénység, a nyomor. Főétkük a főtt kukorica és a burgonya (1500 fajtája létezik), a bab, amely megterem a hegyoldalak agyagos, terméketlen talaján. Esőben, szélben, tűző napsütésben, kemény kézi munkával, gépek nélkül művelik kis földterületüket, amely megélhetésüket, mindennapjaikat biztosítja. A gyerekek munkája gyakran a birkák, lámák legeltetése, 4-5 órát is gyalogolnak az állataikkal, hogy jó legelőkre találjanak a környező hegyekben. Mindez 3400 méter tengerszint feletti magasságban történik.
Nyilván találkoztál szívbemarkoló esetekkel, sorsokkal.
– A cusibambai családok életét szinte közvetlen közelről ismerhettem meg. Emlékszem Mamá Domingára, akinek hat gyermeke van, a 17 éves lánya Cuscóban maradt a középiskola elvégzése után, és egy ottani család cselédként alkalmazta. Így próbált továbbtanulni, de másfél év után visszatért a faluba, mert 11-12 órát dolgoztatták szabadnap, szünet nélkül. Egy másik eset: Mamá Dominga csípőműtétre szorult, amelyet Cuscóban el is végeztek, de a hazafelé vezető úton a rázós kamionban a csipője kimozdult a helyéből. Új műtétre, fájdalomcsillapítóra volt szüksége, de nem volt pénze rá, mert alkoholista férje 600 sol (kb. 300 euró) adósságba verte a családot. Isteni gondviselésként éltük meg mindannyian egy amerikai látogatócsapat adományát – pénzt, gyógyszert – , amelyet miután személyesen találkoztak az asszonnyal, átadtak neki.
Ott volt a rákos beteg Mamá Juana, akire az alkoholista fia rá sem nézett. Papá Crisóstomo feleségével súlyosan megsérült egy tűzesetben, amikor kis házukban felrobbant a gázpalack. A tízéves Luist három testvérével együtt a nagyapja nevelte, és a fiúk felügyelet nélkül élve elkezdtek lopni, és kerülték az iskolát. Egy idős asszony esete is megrázó volt számomra, magányosan élt a falu közelében, betörtek hozzá, megverték, kirabolták...
Hála Istennek, találkoztam szegénységben, de végtelenül tisztességesen élő családokkal is. Ők nyitottak a lelki programokra, és sokat segítenek a nővéreknek, a napköziben főznek, szervezik a közös ünnepléseket. A mozgalom azt vallja, hogy a szegényeket nem kell pénzzel meg adományokkal gyámolítgatni, hanem munkára, szorgalomra, az egyszerű élet tisztaságára kell tanítani. Maga Jézus a legnagyobb példánk ebben is, aki alázatos, dolgos életével szülei mellett tanúskodott ennek értékéről.
Mire emlékszel a legszívesebben?
– Az otthon beteg gyermekeire, a cuscói házban szinte minden időmet az értük való szolgálattal töltöttem, és ezt nagy örömmel és hálával tettem. A sérült, mozgásképtelen, sokszor teljesen néma gyermekek nagy „tanítómesterek”, hiszen teljes mértékben mások segítségére szorulnak, és az embernek meg kell tanulnia mellettük elfelejteni saját problémáit, hogy rájuk figyelhessen. Ha valaki önmagával van elfoglalva, nehezen érti meg a másik gondjait, nehézségeit, hát még ha elsőre úgy tűnik, hogy azzal a személlyel, képtelenség kommunikálni. Tizenheten voltak a teremben, ahol dolgoztam, és tudom, hogy ők elkísérnek mindenhova emlékükkel. Úgy érzem, továbbra is tanítanak, felkiáltójelként, hogy az életnek úgy van értelme, ha a másik ember felé fordulunk, vele megosztjuk gondjainkat-bajainkat.

Ott töltöttél két karácsonyt, egy húsvétot. Hogyan ünnepelnek, miről emlékeznek meg az ottaniak?
– Peru katolikus ország, viszont a városoktól távol eső falvakban a hit megélése sajnos nagymértékben gyengült, köszönhetően a kis egyházak megjelenésének is. A karácsony és húsvét így számukra az adakozó jótékonysági szervezetek látogatásában merül ki. A gyermekek játékokat, édességet kapnak, a felnőtteknek forró csokit főznek, szétosztják a panetont, a karácsonyi gyümölcskenyeret. A nővérek nagyon igyekeztek, hogy ezek a fontos egyházi és családi ünnepek visszakapják eredeti jelentőségüket és értéküket. Ezért fontos megélni az előkészületi időszakokat (advent, nagyböjt), amikor a beszélgetések, foglalkozások során igyekeznek tudatosítani a falusiakban: életünk csak akkor kap értelmet, ha a formaságok alatt rejlő lelki tartalmakat magunkévá tesszük.
Latin-Amerika és ezáltal Peru védőszentje is a Guadalupei Szűzanya, akinek szeretettel róják le tiszteletüket december 12-én. Az ünnepnek a Fészek Otthonban nagy hagyománya van, minden évben színpadra viszik a jelenések történetét, hajnalban énekelnek. Minden Mária-ünnepet nagy tisztelet övez, hiszen Isten anyjában a szegények édesanyját vélik felismerni, aki közbenjár értük, s aki szerény, de szent életpéldájával éppen hozzájuk, az egyszerű emberekhez szól. Hagyománya van Úrnapjának, a Corpus Christinek is, amelyet júniusban ünnepelnek. Cusco főterén ilyenkor ezrek tolonganak, mindenki szeretne részt venni a szentmise utáni ünnepi körmenetben. Az oltáriszentség egy hatalmas ezüst baldachinban körbejárja a teret, szerzetesek, papok, fő vendégek vállain pihenve, mialatt a tömeg csendben imádkozik. A visszahelyezés után elhagyja a katedrálist a 12 szent szobra, egyenként 2-3 méter magasak, gazdag, díszes ruhákba vannak öltöztetve. Tiszteletükre 150-200 fős csoportok tánccal, zenével, énekkel kísérik a szent vonulását. Ezek a körmenetek sajátos összefonódását képezik az őshonosok egykori ünneplési módját a katolikus hittel. A Corpus Christi hagyományos étele a chiriuchu. Ez valójában egy tál, amely az országot jelképezi, ugyanis Peru minden tájegysége képviselteti magát benne: a tányérra tengerimalac- és kakashús kerül, egy szelet sajt és sonkaféleség, pörkölt kukorica és kukoricalepény, egy darabka tuya (tengerimalac-hurka), egy hosszában vágott rocoto (erőspaprika), halikra és cochayuyo, a tengeri alga. Az egész napos ünneplést ezzel a gazdag vacsorával zárják.

Kiránduláson

Volt-e alkalmad, hogy megtekintsd a környék nevezetességeit?
– Noha a nővérek házában éltem, s nyilván egy szerzetesközösségbe az ember nem turisztikai célokkal megy, ennek ellenére a hazautazásom előtti héten megajándékoztak a lehetőséggel, hogy megismerkedjem az ottani kultúra jellegzetességeivel – már amennyire ezt ilyen rövid idő alatt megtehettem. Jártam Qoricanchában, amely az inka kori főszentély volt a birodalom szívében. Az alapjaira domonkos szerzetesek bazilikát emeltek, és ma e kettő egyvelegét lehet megtekinteni. Saqsayhuaman Cusco Pétervárada, egy erődítmény, amely a város fölé emelkedik az ún. Cikk-cakk templommal. A villámnak, mint természeti jelenségnek a tiszteletére építették. Láttam az inka uralkodópár trónusát is, egy lépcsőkkel bevájt dombon. Ma a Cristo Blanco, a fehér Krisztus-szobornak is helyet ad. Kiemelném még a Q'enqo-i sziklalabirintust, amelynek belsejében hajdanában különböző orvosi beavatkozásokat hajtottak végre, mint amilyen például a koponyalékelés. Az inkák Szent Völgyébe Cuscoból kiindulva néhány óra alatt el lehet jutni, és megcsodálni a hegyek oldalában rejtőzködő romvárosokat: Pisacot, Chincherót, Ollantaytambót a mezőgazdasági teraszokkal, a hihetetlen építészeti és kőmegmunkálási technikákkal felemelt templommaradványokkal, üreges sírboltokkal. Ez utóbbi helységből indul a Machu Picchu vasútja, az egyetlen közlekedési mód, amely által el lehet jutni a világ hét új csodájának egyikéhez. A romváros az idén ünnepli (újra)felfedezésének századik évfordulóját, az idegenvezető szerint pedig sokan nem tudják, hogy valójában egy női szerzetesközösség települése volt Pachacútec inka uralkodó ideje alatt, szinte teljesen autonóm gazdasággal, vízrendszerrel, mely lefedte a kisebb falunyi ember szükségletét. A spanyol kolonizációkor kiüresedett várost a trópusi növényzet nagyon hamar maga alá temette évszázadokra, s csak a századforduló aranyláza indította útra a keresőket, melyek az El Dorado helyett Machu Picchu titkának kincsére leltek. Az inka nép számára viszont egyértelmű, hogy az arany kincs – amelyet oly mohósággal szeretnének sokan magukénak vallani – nem drágakő vagy érc, hanem az a lelki gazdagság, melyet Isten ismeretével nyerünk el. Ilyen szempontból a rendház-romváros valóban El Dorado volt.
Mit mondanak arrafelé, 2012. december 21-én valóban bekövetkezik a világ vége?
Sajnos Peruban nagyon elterjedtek a kis egyházak, amelyek tanításaikkal megfélemlítik az embereket, kihasználva alacsony műveltségüket és nyitottságukat. A világvége körüli találgatások is e célt szolgálják. Egy keresztény ember számára világos, amit maga Jézus Krisztus mond: „Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja,...Vigyázzatok, legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő.” (Mk 13,32-33) Nem tudjuk, hogy Isten mikor szólít bennünket magához – ez bekövetkezhet bármely pillanatban, sokkal előbb is mint egy feltételezett világvége.