A nyoma veszett osztály

Fájdalmas élettörténetének része az is, hogy későbbi férje, Zagyva Sándor egyike volt azon három gimnazistának, akik megmenekültek a város magyar lakosságával szembeni gigantikus megtorlásban részt vevő partizánok karmai közül.
Az 1944/45-ös partizán vérbosszú, a magyarirtás zombori eseményeit részben föltárták a kutatók, a tanárnőikkel együtt megölt gimnáziumi osztály története sem ismeretlen a szakirodalomban, a városban azonban keveset tudnak róla, mert a többi vérengzéssel együtt ez is tabutémának számított, s a kényszerű hallgatás nyomán nem öröklődött át a családokban. Mérey-Zagyva Emma viszont sokat hallott róla férjétől, dr. Zagyva Sándortól, aki harmadmagával úszta meg a tortúrát.
– Tizenöt-tizenhat esztendős fiúk jártak az osztályba, három Magyarországról érkezett fiatal tanárnő is foglalkozott velük, köztük az osztályfőnöknő, valamint Walter patikus felesége, neki akkor, 1944 őszén volt hatvannapos a kisbabája. Nem volt tanítás, mert a gimnáziumot hadikórházzá alakították. Egy Bošnjak nevezetű nagygazda panaszkodott, hogy december elején még nincs betakarítva a kukoricája, erre a tanárnők munkaakciót szerveztek, hogy a magyar fiúk ne lábatlankodjanak a partizánok között, hiszen csábították őket a fegyverek. A tanárnők végigjárták a szülőket, hogy engedjék el a fiúkat egy hétre, mert nincs férfikéz, ami betakarítaná a termést. A gazda jó szállást, bőséges ellátást ígért. Az indulás napján a későbbi férjem belázasodott, az édesanyja nem engedte munkába, ráadásul az édesapját napokkal korábban elvitték a partizánok. Sztrilich János apját szintén elvitték, őt az anyja nem engedte munkába. Zsuffa Lajost meg az apja nem engedte, azzal a kifogással, hogy akad munka a saját gumijavító műhelyükben.
Mi történt a többiekkel?
– A többiek kigyalogoltak a birtokra, ahol a gazda, a fia és a béres elhelyezte a fiúkat, megetette és korai nyugovóra küldte őket, hogy másnap idejekorán nekiláthassanak a munkának. Este kilenc óra tájban a béres jelezte, hogy fegyveres, szerbül beszélő emberek közelednek a tanyához. Négyen-öten voltak, de egy nő parancsolt. Érdeklődött, miféle gyülekezet van a házban – tehát valaki följelenthette a gazdát –, majd megparancsolta a fiúknak, hogy szedelőzködjenek, bekísérik őket a városba, igazolják majd magukat a laktanyában, ott megalusznak és másnap reggelre visszahozzák őket a kukoricaföldre. Bekísérték a gyerekeket, de többet soha nem látta őket senki. A béres viszont megbújt a latrina mögött, reggelig elő sem mert jönni, teljesen összefagyott. Akkor berohant a városba, és értesítette a Bošnjak gazda feleségét, hogy se a gimnazisták, se a fiatal, se az idős gazda nem érkezett vissza a tanyára.
Ezek szerint a béres volt az egyetlen túlélő.
– Igen. A többiek sorsáról a következőket tudom. A gimnáziumban volt egy remek tanárnő, Kalcsán Mária. Mivel a kórházzá vagy laktanyává alakított gimnáziumból minden fölöslegeset kidobáltak, a padokat a katonák eltüzelték, Maca tanárnő rendkívül féltette a laboratóriumát. A második emeleten volt a fizikaszertár, és onnét hordta haza hátizsákban az értékeit. A második emeletről be lehetett látni a négyszögbe épített rendőrlaktanya udvarára. Azt látta, hogy az udvarba befarolt egy kamion, és a börtönből vezették elé az összevert, egymást támogató fiúkat, csak a Keller gyereket ismerte föl – azt is azért, mert a legmagasabb volt az osztályban –, meg az ugyancsak megkínzott kolléganőit. Úgy dobálták föl őket a kamionra. Átvitték őket a Kronich-palotába, ahol tovább kínozták őket középkori módszerekkel, őrültek módján. Éjszaka pedig kivitték őket a disznólegelőre. Oda minden éjszaka kivittek három magyar embert, megásni a gödröket a halálra kínzottak elföldelésére, így történt, hogy Anti nagybátyámnak kellett megásnia a bátyja sírját, amit csak évek múltán mert bevallani a szüleinek. Egy évre rá láttam a nagybátyámat, teljesen megőszült az átéltek miatt.
Hallott egyéb történeteket is a zombori magyarirtásokról?
– Számtalant. Amikor anyám 1946-ban vagy ’47-ben újra megnyitotta a műhelyt, akkor már csak foltozóként és szíjgyártóként, nagyon sok nő járt be hozzá, és mesélték egymásnak a tragédiáikat. Erős Pista például szó szerint a sírból menekült meg. Megtermett, nagydarab vendéglős volt. A fiával, aki később mormon pap lett, egy osztályba jártunk. Az apját éjszaka elvitték, napokon át ütlegelték, volt egy terem, ahol a partizánok tökrészegen verték az embereket. Ő mesélte, hogy egy csoportban volt édesapámmal, akinek eltörték a bal karját. Amikor megelégelték a tortúrát, gatyára vagy meztelenre vetkőztették a férfiakat, csuklóiknál fogva dróttal egymáshoz kötözték őket, és húszas–harmincas csoportokban vezették őket a megásott sírokhoz a disznólegelőre. Pista bácsinak útközben sikerült megoldania a drótot. Amikor rájuk emelték a fegyvereket, a lövések eldördülése előtti pillanatban hanyatt vágta magát a gödörben. A többiek golyót kaptak. Amikor minden elcsendesedett, hála a maradék erejének, áttörte magát a hullákon és a vékony földrétegen. Hazarohant, fölöltözött, és átszökött Bajára. Két év múlva jött haza, és föladta magát az UDBA-nál. Megfenyegették, hogy a történtekről soha senkinek nem beszélhet, mert különben a családját elnyeli a sötétség. Ő volt az egyetlen, aki megmenekült a Kronichból. Zomborban egyetlen esetről tudok, amikor a feleséget is elhurcolták a férjével. A Hajnal családnál orosz katonák voltak bekvártélyozva, és az asszony reggel felkelt, hogy reggelit készítsen. Kötelező volt. Két partizán beállított, és a gazdát kereste. Hajnal Árpád bácsi előjött, ő asztalos volt. A felesége kilépett a konyhából, és kérdezte, hova viszik a férjét, erre őt is elvitték. Úgy dobták be a lépcsőkön a pincébe, majd megkötözték a férjét. Az asszonyt megerőszakolták, szexuális tortúrának vetették alá, előbb levágták az egyik, majd a másik mellét, de még élt. Éjszaka gumikerekű kocsin tolták ki a disznólegelőre. Ezt is Erős Pista mesélte. Hát mondja, hogyis ne lenne ilyen élmények súlya alatt az ember gyermekkorától kezdve depressziós?