Parlagon hever a szerbiai szántók egyötöde

Az országban 5,1 millió hektár termőföldet tartanak nyilván, de ebből mindössze 4,2 millió hektárt művel valaki. A legtöbb elhagyatott vagy parlagon heverő föld a szerb–román határsávban található, továbbá a keleti országhatár mentén haladva délebre is sok az elvadult szántó, azután még bőven akad Kuršumlija és Pirot környékén is. Vajdaságról már ez kevésbé mondható el, mindössze a Delibláti homokpuszta környékén, Fehértemplom határában tudnak 50 000 hektár szabadon álló területről, amelyet nem szánt senki sem.

Talám már van egy évtizede is van annak, hogy az egyik demográfiával is foglalkozó orvosprofesszor előadásában nemzetünk népességének rohamos fogyatkozásáról beszélt, és kitérőjében megjegyezte, hogy ez a gyakorlat nem csak nálunk, hanem a többségi nemzetnél is riadalomra ad okot. Tréfásan idézte egyik dél-szerbiai kollégáját, aki így fogalmazott: „Ha bennünketmegtámadnának a bolgárok, Nišig nem is akadna ember, aki ezt a hírt tudtul adná.” És igaza volt, mert épp ez a terület, a román, a bolgár határ mente a legelnéptelenedettebb vidék. Nem kevesebb, mint 1200 falu áll üresen, és sajnos a jelenlegi 4600 szerbia falu negyedére ugyanez a sors vár. Nincs, aki belakja, nincs, aki megművelje a földet.

Azt is tudni kell, hogy ezeken a vidékeken nem elsőosztályú a termőföld, de a mostani feltételek mellett hektáronként legalább két tonna búza megteremne, és évente 1,2 millió tonnával többet eladhatna az állam. Ha nem is intenzív mezőgazadsági termelésre, de konyhakertészetre vagy vigárültetésre alkalmas lenne. Aki rózsafák nevelésére szánná rá magát, biztosan megtalálná számítását.

A másik gond, hogy dimbes-dombos területeken ezek csip-csupok, sok esetben rendezetlenek a birtokjogi viszonyok is. Átlagban a parcellák nem nagyobbak három hektárnál. Éppen ezért az állam felkínálta a szóban forgó községek földtulajdonosainak az önkéntes tagosítást, és tekintettel arra, hogy elhanyagolt, begazosodott az egykori szántó, és sok helyütt már cserjék, fák nőttek rajta, támogatást nyújtana annak újraművelésére is.

Nem valószínű, hogy még ezek a szóbelileg ígért állami támogatások is lendítenének a térség mezőgazadságán, mert az tapasztalható, hogy nincs is szándék a földek megművelésére. A valamelyik nyugati országban új otthont teremtő vendégmunkás, vagy a Belgrádba átköltözött örökös nem fog kapanyelet, hogy megmunkálja a földjét, és ha már nincs kinek bérbe adni, inkább hagyják elvadulni. A szorgalmasabbak esetleg erdősítik, és egy-két évtized múlva majd profitot húznak belőle.

A vantól nem kell félni, szól a népi bölcsesség. És tudják is ezt sokan. Az egyik nagyvárosban élő ismerősöm dél-szerbiai családi örökségét lehet, hogy sohasem látta, de papírja van róla, és szemfüles ember módjára bejegyeztette birtokát. Kapja utána az állami támogatást. Ha nem is a 14 000 dinárt, az üzemanyag utáni jövedéki adó mindenképp visszajár. Csak tudni kell kijárni.