Eldobjuk a mentőövet

Csupán a két fenti példa elég arra, hogy megértsük, a mezőgazdasággal kizárólag a kisgazdák törődnek. A ki tudja hogyan szerzett pénzből nagybirtokokat összeharácsolók igyekeznek a végsőkig kiszipolyozni a földet, a termelőeszközöket, embereket. Tehetik, mert az állam gyakorlatilag átengedte a „terepet” azoknak, akiket egyáltalán nem érdekel az élelmiszer-termelés hosszú távú sorsa.

Pedig komoly szakemberek állítják, hogy Szerbiának hatalmas lehetősége, valóságos mentőöve lehetne a mögöttünk és előttünk álló válságos években a mezőgazdaság, hiszen a világ népességének növekedésével egyre több élelmiszerre lesz szükség, viszont a világban a termőterületek nem hogy növekednének, hanem az egyre gyakoribb szélsőséges időjárás miatt inkább csökkennek.

Míg legtöbb, hosszú távon gondolkodó országban a kormányok igyekeznek minél jobban segíteni a mezőgazdaságot, nálunk az egyetlen biztos termelés sorsát átengedték a piac kénye-kedvének. Tény ugyanis, hogy az egész kontinensen nálunk legkisebb a mezőgazdaság támogatottsága, még annak ellenére is, hogy adatokkal bizonyítható, miszerint a kivitel és a behozatal viszonylatában magasan az első helyen áll.

A támogatások szükségességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 2008-ban, amikor a kormány első ízben a zsebébe nyúlt, és pénzt juttatott a bejegyzett gazdaságoknak, a mezőgazdasági termelés 8,7 százalékkal növekedett, és ugyanabban az évben az agrárium kereken 5 százalékkal vett részt a köztársasági költségvetés feltöltésében. Az elmúlt három évben megvonták a támogatást azoktól a gazdaságoktól, amelyek nem óhajtják fizetni a nyugdíjalapot. Ez a „rendcsinálás” – mint azóta kiderült – sokba került az államnak, mert a termelés növekedése alig 0,4 és 1 százalék között mozog, és a büdzsében a korábbi 5 helyett csak 3 százalék a részesedése.

Kétségtelen, hogy a szerbiai politikum részben átvette a kommunista rendszer kezdeti hibáját, tudiillik erőlteti az iparosítást olyan területeken is, ahol nem sok keresnivalónk van. Ugyanakkor szándékosan háttérbe szorítja a mezőgazdaságot, holott egyre inkább látható, hogy elsősorban erre támaszkodhatna. Persze, ha megfelelően viszonyulna hozzá.

Az embernek az az érzése, hogy a politikai vezetés szégyelli, hogy Szerbia még mindig agrárállam, s ezért úgy is bánik vele. A baj csupán abban van, hogy nálunk sokkal gazdagabb országok, például Hollandia valósággal a tenyerükön hordozzák a magángazdákat, és jószerivel mindent megadnak nekik, hogy minél sikeresebbek legyenek.

A Szerbiai Gazdasági Kamarában hangzott el, hogy megfelelő támogatás és gépesítés mellett a köztársaság mezőgazdasága három év múlva akár öt milliárd eurós kivitelt is képes lenne megvalósítani. Látszólag ez hatalmas összeg, de ha tudjuk, hogy a hivatalos adatok szerint Szerbiában nem kevesebb, mint 650 000 gazdaság működik, akkor előfogadhatóbbá válik a fenti derűlátó értékelés. Annál is inkább, mert tavaly 2,4 milliárd euró értékben szállítottunk külföldre mezőgazdasági és élelmiszeripari termékeket, ami csaknem 24 százalékkal több az előző évinél, ugyanakkor mindössze egy milliárd eurót, vagyis 17 százalékkal többet költöttünk behozatalra, mint 2010-ben.

Az már az „érdekességek” kategóriájába tartozik, hogy a tavalyi esztendő első négy hónapjában 800 tonna aszalt szilvát exportáltunk, s ebből 2 millió euró bevételt könyvelhettünk el. Száztizenegy évvel korábban 30 000(!) tonna került ebből a gyümölcsből az amerikai piacra, és kilónként egy dollár jövedelmet hozott, ami akkoriban rettenetesen nagy összegnek számított.

Akkor senki sem szégyellte, hogy Szerbia aszalt szilvából gazdagodott meg.