A palicsi park

Gyerekként élveztük a tömeget. Ahogyan hullámzott, akár a tó vize.

Egy alkalommal elhatároztuk, hogy meghecceljük őket. Használt pénztárcára zsineget kötöttünk, és szürkületkor elhelyeztük a sétányon. Bokorból lestük, mi történik. Amikor valaki fel akarta venni, húztuk a zsineget. Gyakran megismételtük ezt, mígnem egyszer fordítva sült el a dolog. Egy sétáló rálépett a zsinegre, s amikor meghúztuk, az elszakadt. A férfi felvette a pénztárcát, és továbbment. Utánaeredtünk.

A főbejáratnál lehorgasztott fejjel somfordáltunk hozzá.

– Bácsi, legyen szíves, adja vissza a pénztárcánkat! – fogtuk könyörgésre hangunkat.

– A bolondját járattátok velem! – mondta, láthatóan harag nélkül. – Máskor legalább ne üres pénztárcával próbálkozzatok, legyen benne pénz is.

Visszaadta.

– Itt van néhány dinár, hogy legközelebb legyen mit beletenni! – megköszöntük, és gyorsan elköszöntünk tőle. Többet nem próbálkoztunk ezzel a trükkel.

Akkoriban még szigorúan szabályozták a parkban tartózkodás feltételeit. Kerékpárt és kutyát nem lehetett a parkba vinni. Tilos volt mezítláb vagy fürdőruhában járni. Magától értetődő volt, hogy „Fűre lépni tilos!”, nem szabad virágot tépni, faágat törni, szemetet szétdobálni. Ha a parkőr rajtakapott valakit, az volt a jobbik eset, de ha kakastollas csendőrök értek tetten szabálytalanságon bárkit, elcsattant egy-két pofon. Nem laktunk távol a tótól, de hazulról egyszer sem merészkedtem a vízpartig fürdőnadrágban.

1945 után nagyot változott a világ. A Vigadó épületében levő cukrászdába fagylaltért fürdőnadrágba mentem, néha a vendéglő konyhájára ételhordóval az ebédért is.

Esemény volt az ötvenes évek elején a szabadtéri színpad építése. Naponta megfordultam itt, hogy lássam, hogy haladnak a munkálatokkal. Amikor befejezték, nem volt színházi előadás vagy filmvetítés, amit ne néztem volna meg. Magától értetődő volt, hogy társaimmal együtt nem a kapun, a fizetős helyen, hanem a kerítésen át jutottunk be a nézőtérre. Ezt megelőzően addig lapultunk a bokrokban, amíg a „vigyázó szemek” nem haladt el, aztán egymást átsegítettük a tüskés huzalokon. Olykor a nadrágunk bánta, vagy csapdába estünk, elkaptak bennünket. Ilyenkor a fülünknél fogva tessékeltek ki bennünket „szép” szavak kíséretében a bejáraton. Legközelebb mégis ugyanígy próbálkoztunk csillapítani kultúra iránti éhségünket.

Tíz-tizenöt méterre a kapunktól a parkban volt egy pad. Tavasztól őszig a délelőtti órákban ez volt a törzshelyem. Ha egyedül akartam lenni és olvasni, ide húzódtam félre. Itt készültem a kisérettségire az ötvenes évek elején, és itt döntöttem el, hogy verseimmel felkeresem Csépe Imrét, aki akkoriban Palicson dolgozott. Szívesen üldögéltem a tó partján is. Néztem a tükörsima vagy éppen a hullámoktól habzó vizet, felette a szálldogáló sirályokat, a széltől dagadó, fehér vitorlákkal haladó, vagy a szélcsendben mozdulatlanul és helyben himbálódzó vitorlásokat. Álmodoztam. Pávaó Pál bácsi elmondásai alapján arról, hogy milyen volt egykor a palicsi park. Az ötvenes évek kezdetén túl volt már nyolcvanadik életévén. Fehér szakállával a Télapóra hasonlított. Valamikor a palicsi vasútállomáson volt forgalmista és kiváló amatőr csillagász. Tőle hallottam, hogy a 19. század végén, a jelenlegi teniszpályához közeli szakaszon, a magas fák összehajolt lombjai alatt, mintegy alagútban zsúfolva közlekedtek a vonatok Szabadka és Palics között. A parkban épült legelső villák egyikéből, a szomszéd házból a tulajdonos nyitott ablak előtt ült a szobában, és úgy vadászott, hiszen vadban gazdag volt akkoriban az erdő.

Ha valaki megkérdezi, hová valósi vagyok, büszkén mondom, hogy palicsi. Azt is hozzáfűzöm, hogy a parkban nevelkedtem. Az volt az életterem, bokraival, sok fajta fáival, madaraival, sétányaival, padjaival…

Tündéri világ – volt!