Francia kapcsolatok (1. rész)

„Ez még jobb!” –váltok át hirtelen angolra, és még ma is a fülembe csöng az akcentus, amivel válaszolgattak.

„Mit kerestek itt a folyó közepén, amikor még a fürdés is tilos?” –szegezem nekik a kérdést, mire ők rötyögve válaszolnak…

„Mi francia egyetemisták vagyunk. A napokban érkeztünk a városba és ma az volt az első dolgunk, hogy felfedezzük a lehetőségeket. A forró napra menekülve még egy kis hűsítő vízre vágytunk és itt megtaláltuk.” –hadarta az egyik mosolyogva, amíg a hajóm oldalába csimpaszkodva arra lett figyelmes, hogy egyedül maradt. Barátnői közben a partra úsztak. Mi meg csorogtunk tovább, mert a következő megjegyzése is meglepett…

„Kaphatok egy cigarettát? Az enyém a parton van, és most kedvem lenne itt a kellemes vízben egyet elszívni.” –válaszolta Matild, mert ekkor már bemutatkoztunk egymásnak.

„Ezen ne múljon az örömöd.” –és már gyújtottam is neki egy cigarettát, amit egyik kezével a hajóba kapaszkodva, másikkal a víz fölé emelve azt, vígan pöfékelt. Persze a távolság közben egyre nőtt, így nem maradt más választásom, mint motorral lassan visszahúzni a lányt a strandra barátaihoz. Ez ok volt az ismerkedésre, hirtelen bábeli zűrzavar támadt, előjött a latinos virtus. Kiderült, hogy heten vannak, mint a gonoszok, hat lány és egy fiú. Egy francia kisebb egyetemi városból, negyedéves orvostanhallgatók, akik négy hónapot gyakorlatként Szegeden töltenek Erazmus ösztöndíjjal, a város híres klinikáin.

Itt elváltak útjaink, de csak rövid időre, mert már a hét másik felén, ha jól emlékszem, egy péntek este, kedvenc kiskocsmám teraszán láttam őket vendégül, sült harcsaszeletekkel. Segítségül hívtam barátnőm, Erikát is, aki kitűnően beszél franciául, és még jobban forgat a TV-nek. Akkor még ott dolgozott. Ja, hogy angolul is kitűnően beszél, már szóra sem érdemes. De az annál inkább, hogy műsorai kis remekművek, melyek a kultúrát emberarcú közelségben tálalják a fránya kis dobozon át, ami leginkább az emberi agymosásra szakosodott technológia szerves része lett, és ez esetben fontos kivétel.

Múltak a hetek, hónapok, de mi csak találkozgattunk. Általában csütörtök esténként. Mari hozta a gitárt és Matilddal felváltva játszottak, énekeltek a többiekkel együtt, különös franciás hangulatot varázsolva a kiskocsma szürke hétköznapjaiban. Közben mindenről beszélgettünk, ismerkedtünk, tanulgattunk. Valahol a lelkem mélyén még meg is fiatalodtam ebben a társaságban, mint amikor varázsszóra visszapereg az idő valahová a hetvenes évek aranykorába, utazásaimra emlékezve.

Közben tettem egy ígéretet is:

„Elviszlek benneteket ZENTÁRA, a MOJOBA, amikor lesz a blues fesztivál! Ilyet még úgy sem láttatok, de megérdemlitek, hogy még ötven év múlva is emlékezzetek, hogy egyszer valahol találkoztatok egy furcsa emberrel, a Tisza közepén… ” –tettem hozzá halkan megrágva a szavakat és már csak attól féltem, szemem könnybe lábad. Eszembe jutott John, aki bennünket vitt haza az óceán túlsó partján, 83-ban, vagy az alaszkai „miniszter”, aki napokig látott vendégül bennünket 84-ben… De erről már meséltem éppen eleget.

„Mikor lesz az a híres fesztivál?” –nyaggattak minden héten a kérdéssel, de én konkrétan csak valahol október végén tudtam válaszolni, hogy november 19.-én.

Eljött a nagy nap. Szombat fél három, találkozó a kocsmánk előtt. Minden leszervezve. Barát segít, hisz egyedül nem tudok hét embert hazavinni egy autóval. A határon kis várakozás, de ez még belefér. A franciák közben már összejárták fél Magyarországot, fél kelet és dél Európát, Krakkótól Isztambulig, tehát a lecke fel volt adva. Némelyik még Belgrádba is elcsámborgott valami jazz koncertre. A gitárt biztonság kedvéért hozták magukkal. Öt körül, amikor már mifelénk sötétedik, megérkeztünk a tett helyre. Meg szerettem volna mutatni nekik sok mindent a városból, de ez most elmaradt. Majd legközelebb. Ők még olyan fiatalok. Előttük az élet, írta Emil AJAR.

Előkerült a gitár, megszólaltak a francia sanzonok. Ez olyan előmelegítés volt az est frenetikus hangulatára, amit egy fiatal fekete srác, Chicago blues legújabb fenegyereke volt hivatott megfejelni, majd a macedón srácok erre még rátettek egy lapáttal. SAKAM TE!

Hajnal három körül HELEN már a széken táncolt, de azon sem csodálkoztam volna, ha az asztal tetején köt ki.

Persze az életben legjobb dolgoknak is csak az jut osztályrészül, hogy elmúlnak, és csak az emlékek maradnak. Nem történt ez most sem másként, fél négy körül elindultak a franciák vissza Szegedre, köszönve a jó barátoknak, akik a fuvart nélkülem is vállalták. Én maradtam. Otthon. Otthon? Magam sem tudom, hol? De ez már az én sorsom. Amikor ismét „haza értem” Szegedre a következő levél várt:

„ Hi Ferenc !
Just an email to say you thank you to have organize the last saturday party ... it was really great : good music and nice people ... we won't be able to forget it !!! I think we have spent one of the best moment of our stay in Hungary :)
See you soon
Valentin „

Válaszom röviden csak ennyi volt: „Nem Magyarországon, Valentin, hanem ZENTÁN!” Ez azért még mindig óriási különbség. Még ha te és ti ezt nem is érthetitek. Talán még én sem értem.