Hagyja a plazmatévét másra…

Gúnyolódunk, poénkodunk néhány éve már egymással arra a témára, hogy mindenféle mosó- és mosogatószereket veszünk majd egymásnak ajándékba, mert nagyjából felfoghatatlannak tűnik, hogy tényleg vannak még, akik teljesen komolyan így, és ilyesmiben gondolkodnak. Márpedig, ugye, mosóport, mosogatószivacsot, vécékefét, törölgetőrongyot vinni/adni ajándékba bárkinek is, akármilyen alkalomra, egyáltalán nem vicces, és igencsak sértő, megalázó is lehet. Mert automatikusan úgy jár az ember agya, hogy ez bizony célzás akar(t) lenni…

Akár arra is, hogy a megajándékozott személy tisztálkodási szokásai nem épp a legkielégítőbbek, vagy éppenséggel valami durvább dologra is.

Feleségem persze nagyon jól tudta, hogy sohasem mondanék ilyet komolyan, és nem vetemednék arra sem, hogy valóban ilyen ajándékkal örvendeztessem meg a fa alatt. Így hát nagyot nevetett, amikor hazatérve ezzel a mondattal léptem be az ajtón…

S mégis, olykor magam is megdöbbenek azon, hogy foszlányokban, illetve csak félmondatokban elkapott beszélgetésekben, az üzletekben, bevásárlás közben, vagy a metrón utazva, villamosra várva, trolin bóklászva, hányszor és hányszor hallok ilyesmiről. Mert az emberek – nagy általánosításban – úgy gondolják, hogy ajándéknak bármi jó lesz, csak nehogy üres kézzel állítsanak be, vagy ne maradjanak szégyenben azzal, hogy megfeledkeztek róla, nem készültek az ünnepi eseményre…

Már, ha egyáltalán ünnepi eseménynek lehet mondani azt, amikor szentestén, családi körben összegyűlve, a karácsonyfa mellé kuporodva, a csillagszórók fényében a megajándékozott személy előhalássza a díszes csomagolásból a mosogatószivacsot…

No, ennél megalázóbb szituációt keresve is nehezen találhatnánk!

Nem akarom persze most itt erőnek erejével belekeverni ebbe a történetbe – avagy kapásból a legkézenfekvőbbet hibáztatni –, mintegy evidenciaként, de ebben a mentalitásban is, valahol a legmélyén, mintha a fogyasztói szellemiséget, a fogyasztói társadalom torzulásait ismerhetnénk fel. Mert mindegy is, hogy milyen esemény (az el nem adott, raktáron maradt csokimikulást tavaszra majd át lehet csomagolni akár húsvéti nyuszis papírba is…), teljesen mindegy, hogy milyen ünnep (hiszen azok külsőségei a torzulásaik révén lassan már megkülönböztethetetlennek lesznek egymástól; minden egyneműsödik, egylényegűsödik…), s mindegy az is, egyre megy, hogy kinek szánjuk az ajándékot… A lényeg csak a tárgyiasultságra szűkül! És azon belül is a legszűkebb felszínre…

Vegyünk plazmatévét! Ajándékba… Kávédarálót, konyhai robotgépet, mixert, mikrohullámú sütőt, krumplihámozót, vagy éppenséggel téligumit az autóra… Grundig vécélehúzót! Mintha az ünnep csak egy alkalom lenne arra, hogy megvegyük azt, amit egyébként is meg kellene (mert a kényszer vinne rá…), és csak arra lenne jó ez az egész hercehurca, hogy – feleslegesen sértődést sem okozva – összekössük a kellemest a hasznossal.

És fordítva. (Is.)

Vagy a drágát a szükségtelennel… (Csak nézőpont kérdése!)

Feleségem nagyot nevetett hát a fent idézett mondatomon, mert nagyon is jól értette, mire célzok...

Álljunk hát meg egy pillanatra – mintha fellélegeznénk –, hiszen az ünnep a valóban mély szakrális tartalma(i) mellett, és azokon túlmenően is épp arra jó, hogy kizökkentsen bennünket a hétköznapok rohanásából. A munkamániából… (Workoholic…) S talán a szürkeségből és a rutinból is.

És értelmet is adjon mindannak. Hogy lássuk, van, igazán van, amiért érdemes…

Főleg az ilyen meghitt, családias ünnep, mint a karácsony… S ha ajándékozásban gondolkodunk, akkor is inkább azt tartsuk szem előtt, hogy mi az, amit őszintén adhatunk. Akármilyen értékes, vagy akármilyen filléres apróság is legyen az…

És hagyja hát a plazmatévét másra…

Ebben a reményben kívánok minden kedves olvasónak áldott, békés karácsonyi ünnepeket.