Nyitrai találkozás Alojz Mogreennel

Nekem meg az „ugrott be” minderről, hogy – „ezer dolog jut eszembe róla”, vagy „nagyon hosszan tudnék még beszélni erről”, ide vagy oda, de – ezek a legrosszabb mondatok, amelyek időnként elhangzanak vagy üzenőfalra vésetnek. Mert ilyesmit csak akkor mond valaki, ha épp semmi sem jut eszébe „róla” (vagyis arról a valamiről, arról az izéről…), illetve ha az adott pillanatban egy fikarcnyi, egy írásjelnyi, egy pontnyi, vesszőnyi, szóköznyi vagy gondolatjelnyi mondanivalója sincs a témáról. Ilyenkor születnek a világ legrosszabb mondatai. Takarózásképpen, kifogásként, kibúvóként… Mintha úgy érezné a beszélő, hogy mondania kellene még valamit; kötelessége lenne ugyan… De! Mindig ez a fránya de…

Nincs de!

Csak a kibúvó maradt…

– A válaszom egy határozott talán – mondta vállvonogatva, karját hanyagul széttárva Alojz Mogreen minderre, a régi viccet felidézve, ha már egyszer ő maga is a kötelezettségének érezte, hogy példát hozzon a rossz mondatokra. 

Néhány korábbi elbeszélésem – vagy mondjuk inkább úgy: novellaciklusom – szerénytelen, s mégis elhanyagolt hőse, akiről már többször is meséltem ugyanezeken az oldalakon, ezért talán most nem is mutatnám be ennél alaposabban, ezúttal Nyitrán ért utol bennünket. Megboldogult apósommal épp kávét szürcsölgettünk – ha nem is egy nyugágyban hanyatt dőlve, de legalább – egy kiülős kávéházi teraszon. Élveztük a szituációt, kihasználtuk a lehetőséget, visszaéltünk hát a helyzettel, hogy végre adódott/megadatott egy olyan decemberünk is, amikor megtehetjük ezt… Mert hát ebben az évszakban valóban kuriózumszámba megy az ilyesmi. És már azon töprengtünk, hogy lassan továbbindulnánk „innen”, vagyis Nyitráról ezen a világjáró, virtuális kalandtúránkon, és ezen a kifejezetten tavaszias decemberi, vagyis adventi koradélutánon, megboldogult apósommal, Mihajlovits Péterrel (1943–2004), akinek halála után, az újvidéki nagyszülői ház padlásáról került elő az ő gyermekkori képeslapgyűjteménye, amelynek véletlenszerűségei – lassan immár sorozatszerűen – mostanában alakítják és meghatározzák utazásaink útvonaltervét. És ugyanezek a véletlenszerűségek vezéreltek bennünket a múlt héten Nyitrára is… „Mint a korabeli uralkodók és fejedelmek többségének esetében, I. Béla királyunkról sem tudjuk egészen pontosan, hogy mikor született, csak sejtjük (vagyis inkább a történészeink sejtik, mi pedig vagy hiszünk nekik, vagy nem… de sok mást egyébként sem tehetünk…), hogy valamikor 1016 táján láthatta meg a napvilágot. Abban azonban már nincs egyetértés a történészeink között sem, hogy valóban Vazul állt-e a Szent István elleni összeesküvés és merénylet mögött, s hogy tényleg az államalapító uralkodó bosszúja érte-e utol, amikor oly csúf módon elbántak vele a nyitrai várbörtönben, hogy a trónra lépésre – a kor szellemében – alkalmatlanná tegyék. Ha 1031-ben nincs az a szörnyű vadászbaleset, amelyben a később ugyancsak szentté avatott Imre herceg életét vesztette, és nem vetődik fel a trónutódlás igencsak kényes kérdése, illetve annak rendezetlensége, talán az ugyancsak az Árpád-házból származó herceg, Géza fejedelem unokaöccse, István király unokatestvére, akinek neve Vászoly és Wacilo formában is ismert, akár ép bőrrel is megúszhatta volna az egészet” – érvelt sebtében, az asztalunkhoz lépve, újonnan csatlakozott beszélgetőtársunk a kiülős kávéházi teraszon. A múlt héten, a hely szellemében, vagyis Nyitrához kapcsolódva megkezdett, a megboldogult apósommal megalapozott eszmefuttatásunkat egészítette ki mindezzel Aljoz Mogreen – ha nem is éppen szolgamód, de mindenképp mesteri stréberséggel. Mivel jómagam korábban már – nagyjából egy évvel ezelőtt – többször is foglalkoztam ezzel a témakörrel ugyanezeken az oldalakon (A legeslegelső népképviseleti parlament, Magyar Szó, 2010. december 4.), most, hogy elejét vegyem a kínos és felesleges önismétlésnek, csak érintőlegesen, csak a legfontosabb kulcsmomentumok mentén idézem fel az egyszer már elmondottakat. S így például azt igyekeztem kifejteni és megmagyarázni a magam módján az Alojz Mogreennek adott válaszomban, hogy az általa elmondottakkal szemben – részben pedig mindazokat alátámasztva is –, tényként kell elfogadnunk, hogy Vazul akkor még pogányként nevelkedő fiainak mindenképp menekülniük kellett az országból, a Magyar Királyságból. Apjuk nevéről úgy tartjuk, hogy a görög Baszileiosz, illetve az orosz Vaszilij magyarosított változata, és a történészeink ebből pedig azt vezetik le, hogy ő ekkorra már vélhetően megkeresztelkedett, keresztény volt, még ha a keresztségnek a bizánci formáját választotta is. De ez még mindenképp az 1054-es skizma, vagyis a nagy egyházszakadás előtt történt, tehát, ha előjelei már minden bizonnyal érzékelhetőek is voltak, főleg a későbbiekhez mérhető különösebb jelentőséggel mindez akkor még nem bírt… Vazul feleségéről azonban úgy tudjuk, hogy még a pogány hitvilág követője lehetett. A későbbi I. András és I. Béla királyaink édesanyjáról azonban ennél többet nem is őrzött meg az emlékezet, valamint arról sem maradt fenn feljegyzés, hogy Vazullal mi történt a későbbiekben, ha túlélte egyáltalán megvakíttatását és megsiketítését. Eltűnt, elpárolgott, kiradírozták a történelmünkből. Nem úgy, mint utódait! Érdekes ugyanis, hogy Orseolo Péter és Aba Sámuel uralkodásának rövid intermezzóját követően Vazul fiait a korában már ugyancsak említett keresztényellenes pogánylázadás hozta vissza a hatalomba 1046-ban, később mégis mindketten az ősi hit követői ellen fordultak, és véresen leszámoltak velük.

Így ültünk hát, ilyen talányok közepette, s ilyen talányokat fejtegetve, immár hármasban egy könnyűszerrel sorsszerűnek is mondható nyitrai kiülős vendéglői teraszon, ezen az adventi, kellemesen tavaszias decemberi koradélutánon.

– Ezer dolog jut eszembe róla – szólalt meg hirtelen Alojz Mogreen, mielőtt még esélyt adott volna egyáltalán egy angyalkának, hogy elszálljon, elrepüljön a fejünk felett.

Megboldogult apósommal pedig hirtelen összenéztünk, és szinte ugyanabban a pillanatban vontuk össze mindketten a szemöldökünket. S ebben az önkéntelen mozdulatban lényegében máris benne volt a beletörődéssel vegyes lemondó legyintés is: „pont nagyszerű, hogy a kellemes adventi hangulatban épp kerülni akartuk az elhibázott mondatokat…”