Nyitrai kalandozások

És bizony itt teljesült be Vazul (avagy Vászoly…) sorsa is. S mint azóta már nyilvánvalóvá vált, mindhiába volt ez a csonkító hadművelet, hiszen, ha Szent István halála után nem is ő maga, de Aba Sámuel és Orseolo Péter uralkodása után azonban mégis az ő utódai ültek a magyar trónon az Árpád-ház kihalásáig. Ezeknek a várfalaknak a belseje, és igen, annak tömlöce volt az utolsó, amit húsz későbbi Árpád-házi királyunk ősapja utoljára láthatott. Sajnálatos módon azonban hozott magával ilyen és hasonló eseteket később is a magyar történelem, például, amikor Vazul dédunokája, Könyves Kálmán akarta megöletni saját testvérét, Álmost, és annak fiát, Bélát… De akárha egy Hófehérke-mesébe csöppentünk volna most bele, az akkor még csöppnyi gyermekre küldött zsoldos hóhér fenevadak megszánták áldozatukat. No jó, mondjuk, a mesék ennyivel kegyesebbek is a történelmi valóságnál: ha nem is ölték meg Bélát, mégis megvakították és aztán így megcsonkítva – elrejtették. S később Kálmán fia, II. István halála után mégis ő került a trónra, s az Árpád-házat is a Vak melléknévvel illetett Béla királyunk (és szerb felesége…) örökítette tovább… A történelem furcsa fintora volna? Vagy egyfajta elégtétel a meghurcoltaknak?

Vazul fiai idegenben cseperedtek, hiszen apjuk megvakíttatása után el kellett menekülniük a pribékek elől, és hiába, hogy visszatérve egymás ellen fordultak később, mégis fontos fordulópontot jelent uralkodásuk az ország történetében. Mondjuk, hozzájárultak ahhoz is, hogy ma már aligha tudunk bármi biztosat is a honfoglalók ősi hitéről, s hogy ezzel kapcsolatban mindennek a bizonytalanság legyen a legfőbb meghatározója. De hát kemény idők voltak ezek is, mint oly sok mások évszázadokon át, a kereszténység útjára kellett terelni a büszke lovas népet, lovas nemzetet, akár tűzzel-vassal is, ha úgy hozta a szükség. Említettem már sorozatunkban korábban például Rasdit és Albát… De akárhogy legyen is, Vazul fiai igyekeztek méltósággal kormányozni az országot, és bizony ilyen szempontból voltak érdekes, innovatív ötleteik is: „Ha csak egyszeri alkalomra is, de majdnem feltalálta a »parlamentet«, méghozzá az igazán népi küldöttek gyűlését” – írta például Tihanyi István történész I. Béla magyar királyról. Én inkább úgy mondanám, hogy Vazulnak – a testvérek közül másodikként trónra jutott – fia a vének tanácsát találta fel, de ezzel kötekedni végül is már szőrszálhasogatás volna a részemről.

Ahogy Ady Endre, a későbbi énekes Vazul is megírta közismert Góg és Magóg fia vagyok én… című versében:

„Góg és Magóg fia vagyok én,

Hiába döngetek kaput, falat

S mégis megkérdem tőletek:

Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,

Fülembe még ősmagyar dal rivall,

Szabad-e Dévénynél betörnöm

Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek

Legyek az új, az énekes Vazul,

Ne halljam az élet új dalait,

Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva

Mégiscsak száll új szárnyakon a dal

S ha elátkozza százszor Pusztaszer,

Mégis győztes, mégis új és magyar.”

Dévénynél persze betörhetett új időknek új – Nyugatról hozott – dalaival, ott már jártunk, de most haladjunk szépen tovább… Elfele innen. Kávét szürcsölünk megboldogult apósommal, „Ej, ráérünk arra még”, és a nyugágyban hanyatt dőlve határozunk arról: egy hét elteltével majd indulunk tovább…