A fejbekólintott csuka története

Két evezővel húztuk már reggel korán keményen a vizet, hogy haladjunk is az egyre erősebben fújó déli széllel szemben. A sodrás elég erősnek bizonyult, hisz még nem apadt eléggé le a Tisza a tavaszi áradás után. Sok helyen az erdőbe is be lehetett menni vízi úton, ami különösen romantikusnak tűnt, de mi most nem értünk rá szemlélődni. Két kemény órát eveztünk, mire végre elértük a Homokpartot, majd egyet még rátettünk, amikor a BÁTKAI kompon túljutva hallottuk már a hatalmas csőből alázuhanó habzó víz zaját. Szerettünk ide járni, horgászni, kirándulni, annak ellenére, hogy néha az áztatóból áradó bűz elviselhetetlennek tűnt. Bőrünk beszívta azt, és napokig éreztük magunkon a horgászat szagát, de mi csak nem adtuk fel a helyet. Itt fogtuk életünk első nagy pontyát is még nyolcadikos korunkban. De boldogok voltunk, pedig az orosz tankok akkor masíroztak be Prágába a testvéri csapatok támogatásával és KAREL KOSIK, híres filozófus, a Prágai Tavasz egyik vezéralakja hirtelen felcserélhette a katedrát egy benzinkutas állásra. Börtönbe csak nem vetették a szellemet. Áruljon inkább gázolajat, benzint, így kevesebbe kerül az államnak, valahogy csak okoskodtak a hatalom bitorlói.

Azon a napon nem volt szerencsénk. A déli szelet a halak se szeretik. Egy nyavalyás kis keszeget sem fogtunk és dél körül, sejtve a ránk váró kínlódást, időben visszaindultunk. De hiába eveztünk, a tarajos hullámokat szelve, szinte alig haladtunk. Egyre fáradtabban és ingerülten mártogattuk az evezőket. A part mellett próbálkoztunk, ahol a sodrás ereje valamivel gyengébb. Ahol tehettük, kínunkba kiléptünk a fövenyre és a láncot ketten fogva, húztuk a dög nehéz ladikot.

Persze ebbe is bele lehetett fáradni, de valamivel haladósabbnak tűnt a próbálkozás. Amikor már elértük KUKUCSKA szélt a bácskai oldalon, áteveztünk a bánáti oldalra, hogy az erdőn keresztül a fák között tegyük meg a hátra maradt út utolsó szakaszát a városig. Beérve az erdőbe szélcsend fogadott. Ekkor pillantottam meg a kötél végére kötött hatalmas terméskövet a ladik orrában. Ez volt a „horgony” Pityu módra, ha éppen a folyó közepén akart vele megállni. Gyorsan levágtam a követ a kötélről, és diadalittasan kidobtam a hatalmas súlyt, amit alig tudtam felemelni. A ladik mellett csobban a sekély erdei vízbe és ekkor egy hatalmas csuka jelent meg egy pillanatra a felszínen.

„Láttad ezt Gyurikám? Fejbe vágtam a kővel a fenekén lapuló csukát.” –kiáltottam a kormánnyal vesződő barátomnak, aki csak legyintett egyet karjával, jelezve, hogy nem is érdekli a téma. Én tovább vizslattam árgus szemekkel a környéket és kisvártatva ismét előkerült a hatalmas hal, fél oldalra fordulva csak vergődött a víz tetején, alig egy méterre a ladiktól. A szákért kaptam és kinyújtózva beemeltem az alélt jószágot. Ekkor láttam, hogy a kő a lapos fejére zuhant, és kicsit kidekorálta azt, a szemei között. Gyorsan a kéznél lévő len zsákba bújtattam, mielőtt magához térne és elkezdene ugrálni, mert a fogai olyan élesek, mint a borotva és harapása, tapasztaltam már, szörnyen fájdalmas. A zsákot jól bekötöttem. Nem múlt el öt perc, a zsák táncra perdült. Mit ki nem bír a csuka? Szárazon élt még vagy egy egész órát. Sőt, a zsákot is megpróbálta kirágni. Közben Gyuri barátom ismét kievezett az erdőből és már karnyújtásnyira volt a kikötő, amikor a folyó közepére érve felkiáltottam: „Ilyen ostobaságot még egyszer a büdös életben nem teszünk barátom! Ha csak egy kicsit is fúj a szél, lefelé soha nem megyünk horgászni, csak felfelé. De legalább halat fogtunk, nem is akárhogyan és milyen nagyot? Mit gondolsz, hány kilós lehet?” –kérdeztem Gyurit, egy kis vidámságot vegyítve a fáradtságtól szinte alig látó barátomat szánva. De bizony nem felelt, csak az evezőt emelte magasra, mint aki most engem akar fejbe vágni, mert az eredeti ötlet szerint nem a kenderáztatóhoz készültünk, hanem felfelé a Csárdához, vagy vele által szembe a Fecske parthoz, csak én kora reggel okoskodtam, hogy talán még is jobb lesz, ha lefelé evezünk, ha halat is szeretnénk fogni. Délutánra a szél úgy is eláll, tettem hozzá bölcselkedve.

Gyuri barátom hamvai az óta valahol a BÁTKAI komp környékén pihennek, mert utólag ebben megállapodtunk, amikor a fejbekólintott csukát emlegettük. Ha fúj, ha esik, nem számít, amelyikünk előbb megy az örök „horgász mezőkre”, a másik kutya kötelessége, hogy hamvait ott a Tiszába szórja. Majd találkozunk, ha eljön az idő, és ott folytatjuk, ahol abba hagytuk.

P.S. Gyuri barátom emlékére!