Áldozataink (7.)

1. Bábi István, József és Antunovics Anna fia, 1906. szeptember 1-jén született Felsőkabolon, 5 évi rabságra ítélték, Požarevacon raboskodott.

2. Bábi József, Kabolon született 1917-ben (?), felesége Fodor Mária, rendőr volt, 1945-ben 10 év rabságra ítélte a bíróság, amelynek nagy részét a mitrovicai börtönben töltötte le.

Hősi halált haltak a magyar és a jugoszláv hadseregben:

1. Bátori József, Bátori Mária fia (apja Lajos), 1925. június 3-án született, legény volt.

2. Horvát Sándor Béla, Horvát Albert és Hévizi Erzsébet fia, felesége Igrácski Katalin, 1919. április 5-én született Temerinben, a magyar hadseregben szolgált.

3. Pásztor József, Ferenc és Horvát Mária fia, Kabolon született 1924. július 27-én, Brčko körüli harcokban a partizánoknál esett el.

4. Kovács György, János és Fodor Viktória fia, Kabolon született 1926. november 28-án, nőtlen, Kabolon lett eltemetve 1945. december 5-én, az eszéki kórházban kezelték sebesültként, itt halt meg 1945. november 23-án.

5. Kószó Ferenc, Mátyás és Kovács Rozália fia, Dunagárdony határában született, Brčkónál esett el 1945. április 11-én, Kabolon temették el 1946. május 13-án.

6. Fehér Imre, Temerinben született, Felsőkabol határában 1944. szeptember 18-án ellenséges repülőgépről leadott bomba megölte, Felsőkabolon temették el.

A Kabolról 1944 októberében – novemberében elmenekült magyarok:

1. Szvincsák Erzsébet, magyar katona vagy rendőr férjével Magyarországra menekült.

2. Bozsóki Hajnalka magyar katona férjével Magyarországra menekült, Budapesten éltek, a későbbi években többször Kabolra látogattak.

3. Pápista Júlia, magyar katona vagy rendőr férjével Magyarországra menekült, édesapja Pápista János, három fivérét kivégezték, anyja Belović Franciska.

4. Ifj. Sági János, 19 éves leventevezető Magyarországra menekült.

5. Varga Katalin, fiatal leány Magyarországra menekült.

6. Schmidt Ferenc (Franz) feleségével és Katica leányával Németországba menekült.

A kaboli agyonvert, kivégzett, főbe lőtt magyarok, a magyar hadseregben és a partizán hadi egységekben hősi halált halt magyarok száma ezek szerint 37. Mivel az elmenekültek nagyobb része családtaggal vagy jövendőbelijével távozott, a kaboli magyarok 1941-beli 384-es létszáma, amely 1944-ben mintegy 400-at tett ki, legkevesebb 50, főleg életerős, családalapítás előtt álló személlyel csökkent.

A kaboli magyar közösség, létszámához viszonyítva, Zsablya és Csúrog után a legnagyobb emberveszteséget szenvedte el, végzetes következményekkel. A Pápista, a Pataricza, a Vida családot jórészt kivégezték, kiirtották, a magyar nyelvű oktatás megszűnt a háború után. A magyar anyák pár évig nem engedték, vagy nehezen engedték el fiaikat, lányaikat a falu szórakozóhelyeire. Egy ideig „vityillókat” (magánházakban tartott táncmulatság, egy-két amatőr zenésszel) szerveztek, majd a hamis testvériség-egység ideológia hatására ez a magyar szórakozási forma megszűnt. Szaporodtak a vegyes házasságok, az asszimiláció mind nagyobb méreteket öltött.

Az 1944-es és 1945-ös áldozatok és elítéltek családtagjainak nagy része nem tudta feledni a tragikus eseményeket. A megmaradt családtagok és utódok jelentős része átköltözött a szomszédos Budiszavára, így őrizve meg anyanyelvüket és magyarságukat. Így ma Budiszaván (Tiszakálmánfalván) él: a Pápista, a Bábi, a Horvát, a Suhajda, a Pataricza, a Jánosi, a Gajdos család; a Vida család Újvidéken; a három Soós testvér Ausztráliában és így tovább. A szülőfalujukat elhagyók azt mondják, most is szeretik Kabolt, de ott élni soha többé nem mennének vissza.

A Kabolon maradt magyar közösség jó része feladta anyanyelvét, egyesek még magyar múltjukat, nevüket és az őseiket is feladták, nevükhöz olyan betűt biggyesztettek, amellyel az szláv hangzású lett. (Pl. Bábi Babić lett.) A mintegy 500 tagú magyar közösség a 2002-es népszámlálási adatok szerint 154-re zsugorodott, ma már csak 110–120 magyar lehet. A magyar közösség háromnegyed része eltűnt. Magyar igazolványt 2002-ben már csak 18-an igényeltek (két nap alatt). Már csak a 70–80 évesek tudnak magyarul, az 50 év körüliek gyengén, a tőlük fiatalabbak közül néhányan. Az anyanyelv elvesztése után a nemzettudat elvesztése van soron. Alapjában véve bekövetkezett a majdnem teljes asszimiláció. A magyar közösség sorsa beteljesedett, a függöny legördült. Nincs már Kabolon olyan fiatal magyar anyuka, aki kisded gyermeke bölcsője felett magyarul dallikázna.

Kabol szülötte Gál László, a költő, aki a Kovilji altatódal című versének (Rozsdás esték című kötete, Újvidék, 1972) első soraiban köszönettel adózik édesanyjának, hogy kicsiny korában az altatónak szánt meséket magyarul mesélte neki, érezte ennek jelentőségét. A második versszak szintén a múltról szól, de ma időszerűbb mint bármikor volt:

Kovilj... a házak kékre festve

s ikonok csüngnek minden falon.

Bizony, Koviljon nem aludtak

és nem ébredtek a magyar dalon.

Ma végképp nem.

A három dél-bácskai település magyar áldozatainak története valószínűleg nem teljes. Igyekeztem hiteles adatokkal, születési időponttal, a szülők és házastárs nevével, esetleg még néhány adattal hozzájárulni, hogy az áldozatok történetének feldolgozása minél közelebb legyen a valósághoz. Nem foglalkoztam az elmesélt válogatott kínzási módszerekkel, ezt mások már megtették jóval előbb. Egy csoportba tettem a hősi halált halt magyar honvédeket és a jugoszláv hadseregbe mozgósított és elesett magyar fiatalokat, valamennyiünk ártatlan áldozatai ők. Remélhetőleg a közeljövőben, levéltári kutatások eredményeként, a hiányosságokat pótolni lehet. Munkám megírását külön serkentették Gulyás Károly plébános feljegyzései, vagy a papírocskákon talált utalások, amelyek nyomán új adatokhoz jutottam.

Bátorítást jelentett számomra Igor Pavličić Újvidék város polgármesterének 2008 decemberében meghozott végzése, amellyel kinevezett azon bizottság tagjává, amely összeállítja az 1941–1945 között ártatlanul életüket vesztett újvidéki polgárok listáját, tekintet nélkül nemzetiségükre. A bizottság elnökének dr. Ranko Končar kiemelkedő történészt nevezte ki. Úgy gondoltam, a bizottság tagjaként a három falu magyar áldozatainak neveivel azonnal hozzájárulok a munka elkezdéséhez. Hiú ábránd volt ez. Dr. Ranko Končar az elmúlt több mint fél év alatt össze sem hívta a bizottságot. Átgondolva az egészet úgy látom, a munka nem sürgős: A magyar csendőrök, rendőrök, katonák, nyilasok által kivégzett ártatlan szerb és zsidó áldozatok listája már réges-régen kész, a magyar ártatlan áldozatok névsorának összeállítását a halogatás módszerével még sokáig el lehet húzni.

Hiú reménynek bizonyult a tartományi parlament tényfeltáró bizottsága által közreadott 1941–1948 közötti időszak ártatlan áldozatai listájának magyar névsora. Megrökönyödve látom, hogy a magyar áldozatok listája úgy van összeállítva, annyira hiányos, hogy ez a munka nem válna becsületére még az amatőr történészeknek sem.

Megelégedésemre szolgál, hogy kezdeményezésemre és Józsa Lászlóval való közös munka eredményeként a Magyar Nemzeti Tanács 2004. december 29-én Újvidéken megtartott ülésén az 1944/45-ös megtorlások 60. évfordulója alkalmából külön nyilatkozatot fogadott el, megfogalmazta álláspontjait, és tisztelgett az ártatlan áldozatok emléke előtt. Ez nem volt elegendő, de akkor sokkal-sokkal többet vártunk a Vajdasági Tényfeltáró Bizottság munkájától, mint a majd kilenc év munka után nyilvánosságra hozott, magyar szempontból csapnivaló adatok.

Most már csak egy lehetőség van, amelyet Matuska Márton már két évtizede hangoztat: Saját magunknak kell megírnunk saját történelmünket. Ezt a munkát magyar intézménynek, szerintem a Magyar Művelődési Intézetnek kell megszervezni a Magyar Nemzeti Tanács és a magyar politikai szervezetek hathatós támogatásával.

Ne engedjük meg, hogy esetünkben Kossuth Lajos gondolata igazolódjon be: „Úgy látszik, hogy a magyarnak hiába írták a történelmet. Nem okul semmin. Még csak saját kárán sem.”

( Vége)

Kabolban már csak 70-80 évesek beszélnek magyarul, a náluk fiatalabbak alig