Élet a célkeresztben

Vagy pedig egy város lakói vagyunk. Egy olyan városé, amelyben úgy vagyunk kénytelenek élni mindennapjainkat, mintha valamely valóságshow kényszerült szereplői lennénk, azzal a „csekély” különbséggel, hogy itt nem kamerával, hanem távcsöves puskával és ágyúkkal kísérik minden lépésünket.

Szarajevó lakói közel négy évig éltek egy olyan valóságshow-ban, amely az életükről szólt és amelyben mindenki nyert, aki életben maradt. Így, vagy úgy.

A város zárlata 1992. április 4-én kezdődött és egészen 1996. február 29-ig tartott, amikor a boszniai szerb erők 1425 nap után elvonultak a környező hegyekben felállított állásaikból. A blokád ideje alatt a városra napi szinten átlagosan 329 gránát hullott. A negatív rekordot a szerbeknek 1993. július 22-én sikerült beállítaniuk, ekkor egyetlen nap alatt 3777 gránátot lőttek ki Szarajevóra.

Maga a zárlat hivatalosan 1992. május 2-án kezdődött. Ezen a napon az akkor még Bosznia-Hercegovina területén állomásozó Jugoszláv Néphadsereg, tankjaival megkísérelte elfoglalni a boszniai elnökség épületét, amit azonban sikerült megakadályozniuk a várost védő területvédelmi egységeknek. A város védői lezárták a főbb pontokat ezzel akadályozták meg Szarajevó elfoglalását. Ekkor gyújtották fel a főpostát is. Azt, amelynek a falára valaki odaírta az „Ovo je Srbija” feliratot. Egy másik személy pedig alá, hogy: „Budalo, ovo je pošta.“ Ezen a napon történt az is, hogy a JNH egységei a szarajevói repülőtéren egészen egyszerűen elrabolták Alija Izetbegović boszniai elnököt, aki a háromnapos sikertelen lisszaboni béketárgyalásokról érkezett haza. Őt a hadsereg Lukavicán lévő kaszárnyájába zárták be. Ezt követően zajlott le az a nem mindennapi tévéműsor, amelyben az egyik telefonon a fogva tartott elnök, a másikon pedig Ejup Ganić a boszniai elnökség tagja beszélt és egyeztette le az elnök szabadon engedésének feltételeit. A szerb erőknek végül nem sikerült elfoglalniuk a várost, viszont a környező hegyekből, ahol a nehézfegyverzetet már az előző télen felsorakoztatták, naponta lőtték a várost.

Nihad és Sead Kreševljaković szarajevói ikerpár indították útjára az Emlékezés modulja elnevezésű projektumot. Ennek része egy film, Emlékszel-e Szarajevóra (Sjećaš li se Sarajeva?) címmel és egy könyv. Az ötletgazdák elmondása szerint a programot azzal a céllal indították, hogy választ kapjanak a kérdésre: „hogyan kerülhetett sor a huszadik század végén Európa közepén egy népirtásra, városok lerombolására, kulturális és vallási örökség megsemmisítésére? Hogyan lehetséges, hogy egyidejűleg ilyen hatékonyan működhessen a gyors technológiai fejlődés, illetve a lerombolása mindannak, amit létrehoztak? Milyen hatása van mindennek a művészetre?”

Az Emlékszel-e Szarajevóra, című dokumentumfilmet a szarajevóiak készítették. Ez tulajdonképpen a város mindennapjait mutatja be 1992 és 1996 között. Ebben az időszakban a városban több százan vették kézbe videokamerájukat, amellyel saját mindennapjaikat, a körülöttük élőket filmezték. Ezekből az amatőr felvételekből állt össze az 55 perces film (ennek egy rövidített változata megtekinthető a http://blob.blogger.ba/arhiva/2007/04/06/832620 internetes címen). A nehezen követhető, mégis a mindennapokról hű képet adó filmben a polgárok videóra vették otthoni életüket, a városban történteket, azt, ami az óvóhelyeken zajlott.

Láthatunk gyermekeket, akik „látszólag” gondtalanul fociznak, igyekeznek gyerekek lenni az adott körülmények között is, miközben talán nem is tudják, hogy nem ez a normális állapot, láthatjuk a mindennapi élelemért sorban állókat, azokat, akik az orvlövészektől tartva a falak mellett igyekeznek haladni…

A projektum keretein belül készült könyv az 1992. május 2. – Szép, napsütéses nap volt címet kapta. A kiadvány rendhagyó módon dolgozza fel ezt a napot, amikor végérvényessé vált: Boszniában háború lesz, amely nem néhány napig fog tartani. Több mint hatvan különböző embert: újságírókat, az egykori polgármestert, városvédőket, egyszerű embereket kértek meg, írja le, mondja el, hogyan élte meg ezt a napot.

Mindebből egy igen érdekes egyveleg állt össze, amelynek azonban mégis a közös jellemzője, hogy a szarajevóiak egyfajta makacs optimizmussal hitték, elkerülhető a háború, pusztán csak azért mert ők így akarják, hogy minden zűrzavar elmúlik gyorsan. Olvashatunk arról, hogy egyes lakosok például az óvóhelyen rejtőzködve az évi nyaralásukat tervezték.

Irem Silajdžić 18 éves volt ekkor. „Hol van a szerelmem? Őrült kérdés, hiszen biztosan ő is egy óvóhelyen van. Kisebb válság volt a kapcsolatunkban. Jobban mondva nekem volt válságom, de hála Istennek, gyorsan magamhoz tértem, ő pedig megbocsátott. Őrület! Úgy érzem, mindezek után a szerelmem 50 százalékkal megnőtt iránta, vagyis most 150 százalékos” – írta. Többé nem találkoztak.

Volt, aki a könyvbe kézzel írt határidőnaplóját mellékelte, amelyből kiolvasható, mely napon ki illetve mi esett áldozatul a rombolásnak, de olvasható az Oslobođenje napilap aznapi címoldali kommentárja is, Bűntény a világ szeme láttára címmel, illetve a szarajevói tévé aznapi tévéműsora.

Az egyik megrázó és mégis olyannyira jellemző történetet emelném még ki külön. Snježana Mulić édesanyjának aznap volt a születésnapja. Kalácsot készítettek, kávét főztek, majd kiültek a lakótömbben lévő lakás teraszára. A felettük lévő lakásban egy férfi élt, akit „finom embernek” hívtak a háta mögött. Udvarias volt, mindig előre engedte őket és segített felcipelni a bevásárlás után a csomagokat. Őt is áthívták kávézni, amikor megkezdődtek a harcok. Néhány nappal később a bosnyák városvédők a finom embert elvitték. A történet szerint a lakása radiátoraiban fegyvert találtak és volt nála egy lista a lakóházban élő, kivégzésre váró muzulmánok névsorával. A május 2-án őt megvendégelő család azért nem került sorra addig a napig, mert nem a legalsó, hanem a legfelső emelettől kezdte a parancs végrehajtását.

A sort még lehetne folytatni hosszasan. A projektum célja nem a bűnösök felelősségre vonása, hanem az emlékezés és a figyelmeztetés. Arra, hogy ilyesmi ne ismétlődhessen meg. Mi azonban sajnos tudjuk hol élünk, ne legyenek illúzióink. Azok, akik mindezért felelősek, és akik újra belevágnának egy hasonló kalandba, nem olvassák, nem nézik meg az ilyen filmeket, könyveket. Vagy megnézik, de nem hatódnak meg…